A közelmúltban több olyan videó került az érdeklődés középpontjába, amelyeken Vona Gábor Jobbik-elnök muszlim vendéglátói kedvében akar járni, ezért Allahot, vagy az iszlámot dicséri. A szokásos udvariasság, mondják a jobbikos propagandisták, és előszeretettel utalnak más politikusok, például a magyar miniszterelnök muszlim országokban tett udvarias szavaira. Almát hasonlítanak össze körtével.

Az egyik ilyen – talán a legextrémebb példa – az a bizonyos svéd leszbikus püspök asszony volt, aki eltávolította volna a muszlimokat sértő jelképeket – például a kereszteket – a templomokból. Sőt, biztos, ami biztos, még Mekka irányát is kijelölte volna. Az eset, mint a szélsőliberális európai társadalom különösen is abszurd megnyilvánulása vonult be a köztudatba.

(Muszlim bevándorlók imádkoznak a római Colosseumnál.)

Közhely, hogy előítéletek nélkül – bármennyire ostorozzák is – lehetetlen élni. Az előítélet segít abban, hogy ne próbáljam ki, vajon én vagyok erősebb, vagy a villamos. A felvilágosult világpolgár azonban tagadja, hogy hasznunkra lennének az előítéletek, sőt egyenesen károsnak tartja azokat.

Az alapvető kérdés pedig Európa, az európai civilizáció jövője: milyen Európában szeretne élni egy konzervatív vagy egy liberális 10, 20, esetleg 30 év múlva? Mert hogy  továbbra is a „fehér ember” európai kultúrájának és a muszlim világnak az összecsapásáról, kulturális karamboljáról van szó „menekültügyben”, az biztos – a Nyugaton (láthatóan sikertelenül) "megvalósult" multikulti mellett, vagy talán éppen azért.

Csak az a kérdés, hogy ezen karambol, pontosabban „káresemény” előtt vagy annak elhárításaként ki mit szeretne megőrizni, konzerválni? A konzervatív-nemzeti oldal értelemszerűen Európa keresztény hagyományára, zsidó-keresztény mitológián alapuló történetére gondol, amikor Európa megvédendő öröksége kerül szóba – bár nyilvánvaló, hogy a szélsőséges liberalizmus, az emberi jogi fundamentalizmus és a politikai korrektség számos sebet ejtett ezen az Európa-képen. Mégis, a nemzeti-konzervatív attitűd abból indul ki, hogy Martell Károly poitiers-i győzelme vagy a nándorfehérvári diadal, a déli harangszó, Buda töröktől történő visszahódítása közös történetünk és identitásunk alapja. Erre és az alapvető keresztény történeti tradíciókra tekintettel életformánk, gondolkodásunk, de legfőképpen gyökereink – és így életvitelünk – összeegyeztethetetlen a muszlim bevándorlóéval. Akinek politikai utópiája a pánarab egység, történeti fogódzópontja pedig az idealizált szeldzsuk és ottomán török birodalom nagysága. Ezért az egyébként is szkeptikus konzervatív fél a bevándorlástól, veszélyt lát benne, mert egy alapvetően más kulturális kódokkal, más viselkedésmintával rendelkező tömeg akar Európába hatolni – aminek nem lehet jó vége. Csak példaként: annak a bornírtságán gondolkodott már valaki, hogy miközben egyesek szerint a karácsonynak inkább „fenyőünnepnek” kellene lennie, nehéz lesz megtagadni a „hivatalos” ramadánt az azt tartó sokaságtól?