Miután a szavak – egyes vélemények szerint – egyben a világunkat jelentik, a szavakkal valami a világunkból is eltűnik. Egykor volt, ma már nincs: meghalt. Úgy vélem illendő nekrológot írni róluk, akik egykor fontosak voltak. Mint minden nekrológ, ez is az élőknek szól, abban a reményben, hogy emlékezetükben a halott valamiképpen kicsit tovább él.

Most éppen a „hála” szó halálán, jelentésvesztésén kéne elmélkedni, mert ennek – úgy érzem – éppen aktualitása van.

„Minden nép magához hasonlónak képzeli el istenét... Ha az ökröknek, lovaknak, oroszlánoknak kezük volna, magukhoz hasonló isteneket faragnának...” mondotta Xenofanész az erősen szkeptikus rabszolga, akit nem mellékesen, filozófusként is számon tartanak. Mélyen igaza van, ha úgy értelmezzük kijelentését, hogy a környező világunk számunkra nem érthető, így hitrebízott dolgait is a magunk képére alkotjuk meg  magunkban, mint tette ezt alábbi történetünk hősnője is.

Történt, hogy a távoli Germániában egy a költői Aydan Özoguz nevű hölgy, aki amúgy, egyébként – ha a nevéből nem derült volna ki – török, az találta nyilatkozni a Bayern Kurier című lapban, hogy olyan mint „német kultúra” tulajdonképpen nem is létezik. A hölgy nem mellesleg a német szocdem párt alelnöke és a szövetségi kormány integrációs biztosa. Kijelentése és a mögötte megbúvó életút híven tükrözi az integráció németországi állapotát.

Tudom jól, hiába akkora a szája, mint a bécsi kapu, a lelke valójában egy kisgyermeké. Órákon át molyol kedvenc legói között, mikroszkópján vizsgálja a gyűjtött köveket, leveleket. Ha netán arról kérdezem, tetszik-e neki valamelyik osztálytársa, zavartan utasítja vissza a feltételezést, ebben a korban fiúk és lányok még inkább kerülik, mint kerülgetik egymást. Fenekükön még a tojáshéj, és jól van ez így.

A francia-német tandem kiáltványjellegű szövegében az európai integráció radikális elmélyítését, egy gazdasági és szociális unió megvalósítását tűzi zászlajára – az eurózóna tagjai között. Úgy tűnik tehát, hogy a kétsebességes Európai Unió évtizedes gondolata, melyet eddig éppen a németek igyekeztek a nyilvánosság előtt nagy gonddal elhárítani, mára végleg polgárjogot nyert – vagy, ha úgy tetszik, összeolvadt a cikkben szövegszerűen is megjelenő mag-Európa (Kerneuropa) fogalmával. De vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy a magasabb integrációs sebesség az érintett államokat magasabb gazdasági sebességre is pörgeti? És mi lesz a többiekkel?

Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.

Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.