Az Index kapcsán sokadszorra adják elő itthon és a nemzetközi balliberális “civil-“ és médiavilágban a hattyú halálát. Pedig a képlet egyszerű: a XX. századi hírportál oligarcha tulajdonosai dobták őket üzleti modellje kifutott, a szerkesztőség nem fogadott el kormányzati hirdetéseket, és a XXI. századba átvezető új modellre is nemet mondtak. A kormánypártisággal aligha vádolható tulajdonosnak az átszervezési terv kiszivárogtatása és elutasítása után nem maradt más választása, mint kirúgni a főszerkesztőt, akit a szerkesztőség zöme követett.

Amikor 1917-ben a mérsékelten szocialista Kerenszkij oktondi módon a háború folytatása mellett döntött, Lenin rögtön észrevette a kínálkozó dupla lehetőséget. Béke-propagandát indított erőteljesen, miközben hajszálpontosan tudta, hogy a folytatás minden egyes pillanata a bolsevikok kezére játszik. A főleg parasztkatonákból álló elcsigázott orosz seregek pokolba kívánták már a háborút, ő pedig jó érzékkel kiadta azokat a jelszavakat – " Béke, földosztás, szovjetek" – amelyekkel mindkét lehetőséget kiaknázhatta. Utóbbiról a muzsikok ugyan nemigen tudták, mi fán terem, de az első kettő telibe talált. Hamarosan jött is '17 októbere: a jövőt ily módon a Kerenszkij és Lenin közötti tálentum-különbség billentette el, mint tudjuk, az utóbbi javára.

Mutatis mutandis, Index-ügyben itt és most szintén két dongó zümmög a levegőben.
Az egyik az ellenzéki pártok közötti csípési sorrend mielőbbi eldöntése, aminek eminens mozzanata, ki milyen felületet birtokol az internetes médiában. Ha az Index eddig inkább a Momentumhoz húzott,  innentől – tessék jól figyelni – a DK-hoz húz majd. Persze a közös gyűlöletplatform meglesz, hogyne lenne, ez lévén ma a liberális minimum, ám léteznek emellett pluszpontok is. Ki gyűlöli a legsárgábban Orbánt, ki mondja rá a legszaftosabbakat, ki lenne erre a  g....-re a legveszélyesebb? Stb.
Szóval szép és nemes küzdelmek egész sora van még hátra addig, amíg el nem dől, ki is az első lúd az ellenzéki brancsban. (Az MSZP régóta a hátsó sorokban gágog már, miközben hatvan pluszos törzsközönsége szíve szerint inkább a hasonszőrű DK-hoz idomulna a juventokrata, ámde mérsékelt politikai okosságú Momentum helyett.)

Miközben a világsajtó napok óta az Amerikában tomboló erőszakhullámról készült drámai felvételekkel van tele, az Index pünkösdvasárnap úgy döntött, címlapon foglalkozik a baloldali terrorizmus iránti „romantikus vonzódással”. Azt persze értjük, hogy a koronavírus-járvány lecsengésével egyre kevesebben kattintanak a különböző pánik- és hisztériakeltő cikkeikre, de kedélyesen társalogni a több mint 30 ember haláláért felelős Vörös Hadsereg Frakcióról (RAF), mégiscsak gyomorforgató. Főleg akkor, amikor a 60-as, 70-es évek baloldali terrorszervezeteinek szellemi örökösei épp városokat dúlnak fel Amerikában.

A szóban forgó cikk egy interjú, amit az Index az „újbaloldali német terrorizmus 1968 utáni történetével” foglalkozó könyv, A terror sodra szerzőjével készített. Sausic Attila az interjúban elmondja: már fiatalkorában is szimpatizált a RAF-fal, majd amikor 1983-ban disszidált Nyugat-Berlinbe – ahol családjával egyébként „remekül” érezték magukat, miközben Magyarország „egyre kevésbé lett vonzó hely” számukra –, hamar kapcsolatba került a kommunista terrorcsoport német szimpatizánsaival. Minderről olyan nyugodt, kellemes hangnemben társalog az indexes újságíróval, mintha arról beszélgetnének, hogy melyik bélyeggyűjtő társasággal vagy horgászklubbal járt össze.

A Társadalomkutatási Intézetnek helyt adó ház, a frankfurti zsidó közösség adományaiból épült és alapítványi tulajdonban volt. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után az intézet munkatársai menekülni voltak kénytelenek és az építmény az SS tulajdonába került, ahol is valami oktatóközpontot működtettek. A tulajdonos alapítvány aztán – német bíróság előtt – beperelte az SS-t kártérítésért. A bíróság, annak rendje-módja szerint meg is ítélte ezt a kárpótlást és kötelezte az SS-t, hogy évenkénti részletekben fizessen az alapítványnak, melynek tagjai akkor már nem Németországban éltek. Az SS pedig fizetett, mint a katonatiszt, gondosan és időben átutalva az összeget az alapítvány külföldi számlájára. Az alapítvány képviselői aztán jól össze is vesztek ezen és egymást vádolták a pénz eltüntetésével. De ez most mellékes.

A lényeg: ez esetben a nemzetiszocialista Németország a jog uralmának hibátlan példája volt. Egyébként nem csak ebben az esetben, de elmondhatjuk, hogy otthon, német precizitással mindig betartották a törvényeket. Márpedig – tanítják nekünk a libsizmus prófétái – a jog uralma nagyszerű dolog, ahol pedig megvalósul, az egy jó ország, ahol nem, az meg értelemszerűen nem.