Az iromány, mely hosszú, lapos és rettentően unalmas nem más, mint – elnézést a vulgáris kifejezésért, de nem tudok másképpen fogalmazni – értelmiségi szellemi onánia. Az első néhány tízezer karaktert arra szánják a szerzők, hogy benevezzenek a haladó értelmiség által 1998-ban, az első Fidesz kormány ideje alatt meghirdetett, „Ki tud illően kétségbeejtőbb jelzőt találni a magyar államberendezkedésre” című versenybe. Ez igen unalmas elfoglaltság, lévén a verseny szabályai, bár igen egyszerűek, nem adnak tág teret a fantáziának.

Az első szabály, hogy az elnevezés minél lesújtóbb legyen, és ebből fakad a második, mely szerint mindenképpen szerepelnie kell benne a „diktatúra” (értelmiségi eleganciával „autokrácia”) szónak. Ezek a szabályok aztán különböző, bár egymástól alig eltérő megoldásokat eredményeztek eddig. Egy darabig úgy tűnt a „hibrid rezsim” lesz a nyerő, de most a két nagyeszű szerző előállt a „patronális autokrácia” jelzős szerkezettel, megmutatván, hogy ők sem akárkik. A későbbiekben aztán, mikor az alkotókat magával ragadja a forradalmi hév, már csak „maffiaállamnak” nevezik a honi államberendezkedést, hogy a kevésbé vájt fülű olvasó is tudja, miről van szó.

Gyurcsány Ferenc és Magyar Bálint.

Aki a blogomat olvassa, annak fölösleges elmesélni, hiszen úgyis emlékszik rá, mekkora össztüzet kapott Orbán azért az eretnek gondolatért, hogy a liberális demokrácián kívül is létezik élet, demokrácia, sőt, ott létezik csak igazán. A liberális véleményformálók Navarone összes ágyújaként zúdítottak össztüzet a magyar miniszterelnökre. Volt itt minden: megbélyegzés, kiátkozás, elszigetelési kísérlet, gúnyolódás, lényegében majdnem minden, ami általában csak ószövetségi prófétáknak az osztályrésze. Amikor Orbán az ellene és Magyarország ellen irányuló liberális gyűlöletről beszélt, még visszafogott is volt, hogy nem tette hozzá: néha gyilkos indulatok törtek felszínre.

Hogy mi az oka ennek a gyűlöletnek, arra a szónok adott egy filozófiai megalapozottságú választ. Van azonban egy prózaibb magyarázat is.

Közeledik a miniszterelnök tusnádfürdői beszédének ideje, amely rendszerint a nyári politikai uborkaszezon egyik legnagyobb durranása. A tavalyi beszéd, amelyen Orbán Viktor a nyugati típusú demokráciákon túli, általa illiberálisnak nevezett országok sikerességéről (is) szólt, különösen nagy politikai felzúdulást váltott ki. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész nyugati tudományos és politikai elit érdeklődését felkeltették a miniszterelnök mondatai, s nyugodtan mondhatjuk, hogy komoly botrány is keveredett belőle. Az olvasási élményeim és a személyes tapasztalataim pedig egyértelműen azt mutatják, hogy az ún. illiberális beszédhez való hozzáállás – tudniillik az, hogy empátiáival vagy totális tagadással próbáljuk meg értelmezni a mondanivalót – az Orbán-kormányhoz fűződő viszony meghatározó elemévé vált. Nem a beszéd mélyebb rétegeinek megértése számít, hanem hogy valaki elfogadja vagy elutasítja-e azt. Köztes álláspont nincs: az abban foglaltak minimális elfogadása esetén valaki az „orbáni rezsim elvtelen kiszolgálójává”, míg teljes tagadással „a kormányzat legádázabb politikai ellenségeinek csahos kutyájává” válik.

Márpedig ez így bizonyosan nincsen jól. A beszédben felvetett kérdések ugyanis több mint relevánsak: jelenleg alapjaiban határozzák meg a nyugati gondolkodók mindennapjait. Ebbe a termékeny vitába pedig nekünk magyaroknak is be kellene szállnunk, hiszen mi vagyunk képesek hozni a demokráciaépítés tekintetében azokat az értékes tapasztalatokat, amelyekkel a közép-kelet európai demokráciák és a huszonöt évvel ezelőtt végrehajtott rendszerváltozás szolgál. Ilyen szempontokat – sőt, egyáltalán sikeres demokratikus átmenetet – ugyanis nem sok nyugati ország tud magáénak, így azok az országspecifikus helyzetek, amikkel például mi tudunk szolgálni, különösen fontosak lehetnek.

Éppen ezért jelen blogbejegyzésben a demokrácia helyzetével összefüggő pezsgő tudományos vita létezésének alátámasztására egyetlen – véleményem szerint viszont meglehetősen szuggesztív – példát szeretnék részletesebben bemutatni.  Nézzük tehát!