Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.  

A szovjet idők vicce írja le a legjobban a helyeztet: Nem osztogatják, hanem fosztogatják. Az újkori népvándorlás 2015-ös csúcspontja körül számtalan német polgár vállalt kezességet zömében szír migránsokért. Azt hitték, csak formális kötelezettségről van szó, és a cehet majd végül sokadjára az adófizetők fogják állni. Tévedtek.

Akkor vállalták, most fizethetnek.

Ezzel én is tisztába vagyok, tudom, hogy az olvasott történetek az írói képzelet termékei, a valósággal való egyezőségük többnyire a véletlennek köszönhető. Nincs ezzel semmi baj. Ettől még tanulságosak, elgondolkodtatók, vagy csak szórakoztatók: egyre megy. Mindaddig, amíg az olvasó is tisztában van ezzel. Teljesen más a helyzet mikor egy – akár mégoly jól megírt – történet a valóság álarcát ölti magára, mert ekkor az irodalomból, mesemondásból hirtelen ordas hazugság lesz.

Ez a gyakorlatban nem jelent mást, mint a bevándorlásellenes ellenzéki erők és a velük szimpatizáló választópolgárok kommunikációjának megbénítását a közösségi médiában. A kormány infrastrukturális minisztere, a zöld párti Peter Eriksson elismeréssel illette a Facebook segítőkész hozzáállását. Egy minapi rádióinterjúban úgy fogalmazott: a választást „veszély fenyegette”, de a Facebook „megtartotta a kormánynak tett ígéretét”.  A miniszter azt is elmondta, hogy a Google-t és már online szolgáltatókat is megpróbálta abba az irányba terelni, hogy a politika, az állam is szabályozhassa közösségi médiát, és eltávolíthassa a kéretlen bejegyzéseket.