Kereszténység és jogalkotás

Sok szó esik manapság európai identitásról, keresztény gyökerekről, ám ahhoz, hogy mindezek továbbra is önazonosságunk szerves részei lehessenek és társadalmi szinten is kohéziós erőként hathassanak, nem árt, ha újra tanuljuk legfontosabb ünnepeink megélését. Ebben a legújabb kori reformációs folyamatban pedig fontos szerepet vállalhat a felelős törvényhozó is.

Kereszt(y)én hitünk fókuszában az üdvösségünkre küldött Megváltó születése, értünk halt kereszthalála és feltámadása áll. E hármasság adja alapját Isten-képünknek is: vagyunk annyira fontosak a Jóistennek, hogy elküldte hozzánk fiát; aki emberi testben élte végig földi életét, erőt adva és példát mutatva, hogyan tudjuk elviselni a ránk mért szenvedést; feltámadásával pedig abbéli hitünket erősíti, hogy a földi pálya befutása után is van folytatás.

Legfontosabb ünnepeink tehát Krisztus születése, kereszthalála és feltámadása. Hitünk, s vele keresztény kultúránk, gondolkodásunk alapját képezi e hármasság.

Csak két aktualitás e kitüntetett pillanatok kapcsán.

(Orbán Viktor miniszterelnök a Magyarországi Református Egyház zsinatának 1956-os emlékülésén jelentette be Nagypéntek munkaszüneti nappá nyilvánítását.)


Máthé Áron
Máthé Áron történész

A déli harangszó

Amikor az ember nyáridőben az országban jár, a déli harangszó valamilyen módon mindig az otthonosság, a teljesség érzését közvetíti.

Azt, hogy a dolgok a helyükön voltak és a helyükön vannak. A harangszó talán arra néhány percre kiemeli az embert a maga világából, és összeköttetést biztosít más szférák felé. Másfelől, van a déli harangszónak egy olyan méltóságteljes és nyugodt varázsa, amely mintha arról biztosítana minket, hogy igen, itt van a helyünk. Ezzel együtt egyfajta szilárdságot is hordoz magában.

(Migránsok tartanak a Magyarország és Szerbia közötti horgosi határátkelőhely felé.)


Máthé Áron
Máthé Áron történész

A nemzeti identitás újjáéledése?

A magyar ember azt látja, hogy egész Európa össze-vissza beszél, és a meghatározó politikusok életidegen módon álszenteskednek a polkorrekt kánon szerint. De az is látszik, hogy a környező országok közül egyedül mi tudtuk kezelni a helyzetet.

A XX.század nem sok jót hozott a magyarok számára. Két vesztes világháború, Trianon, levert ’56-os szabadságharc, azután a téeszesítés („Nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”). Végül a kommunizmus bukása után egy millió megszűnt munkahely, szegénység, és lecsúszás várt a társadalom jelentős részére. Sikereink közül a sportsikerek voltak jó darabig a legtartósabbak; ’56 három négy-hónapja után a Kádár-rezsim szürke, langyos sörrel locsolt hétköznapjai jöttek, a ’89-es csodák éve és az első szabad választások meg inkább csak a politikailag tudatos rétegek számára jelentettek valamit – a többség bizony hamar vesztesnek érezte magát. Azóta csak a sportsikerek csörgedeztek, néha vékonyan, néha bővebben, de hát a foci az sajnos nem állt talpra.