Mivel az Európai Központi Bank (EKB) az eurózóna adósságválsága óta már ellőtte szinte minden puskaporát; a nettó befizető (“fukar”) országok pedig nem szívesen vállalnak újabb terheket; az energiainfláció tartósnak bizonyul és a kamatok csak növekednek, sokan most látják a hitelfelvétel Brüsszel számára utolsó “optimális” időpontját. Az EU ugyanis a rövid- és középtávú kihívások kezelésére újabb finanszírozási forrásokra van utalva.
A mintát és az ürügyet a koronavírus-járvány adta, amikor francia, majd német-francia javaslatra a 850 milliárd eurós Next Generation EU (NGEU 1) hitelcsomagot elfogadták. Ebből százmilliárd megy a munkahelyek védelmére, míg 750 milliárd a klímacélok elérésére és a digitalizációra megy.
Az Elbától keletre mindig is szkeptikusak voltunk mindenfajta unióval szemben. Azok ugyanis jönnek-mennek, ám a nemzetek maradnak. Most éppen egy Európai Unió tagjai vagyunk, amelynek kaffkai berlini és brüsszeli központja előre akar menekülni és az euró megmentésével akarja Európa nemzetközi gazdasági súlyát növelni.
Hogy miért? A Brexit után és Trump elnök remélhető újraválasztása után Nagy-Britannia valószínűleg csatlakozni fog az USA-Kanada-Mexikó Kereskedelmi Megállapodáshoz, a NAFTA utódjához, amely így vitathatatlanul a három közül legerősebb világgazdasági pólus lesz. Minimum a hollandok és lengyelek élénken figyelik majd, hogy a britek jól döntöttek-e.
A 90-es évek egyik emblematikus közgazdásza, Surányi György azt nyilatkozta a Financial Times-nak, hogy nem az Orbán Kormány gazdaságpolitikája miatt, hanem éppen annak ellenére növekszik a magyar gazdaság, ami egyébként sem nagy dolog, mert alacsony a bázis, ez csak válság utáni visszakapaszkodás és a növekedés amúgy sem fenntartható, mert az EU-s források táplálják.
Valóban. Kiszámoltam, hogy ha vennénk a 2002-2008 közötti gazdaságpolitika sajátos jegyeit, akkor akár 8,5 százalékkal is nőhetett volna a gazdaság 2014-ben. Utána meg jött volna az IMF és hatalmas zuhanás. Hogyan? Megmutatom.