Lassan kerítés szépségversenyt lehet hirdetni. Ausztriában volt a „kapu oldalszárnyakkal”, amit a hadsereg is őriz. A Csalagút calais-i bejáratánál egy “balesetvédelmi fal” akadályozza meg, hogy migránsok a síneken gyalogoljanak át Angliába. Az észak-afrikai Ceuta város körül hatméteres falat emeltek. A görög-török határon háromszor hosszabbra, 40 kilométeresre bővítették a falat, míg a bolgár-török határon a 30 kilométeres kerítésből idestova egy 150 kilométeres lett.

Egy fizikai határzár önmagában még nem elég hatékony, kell mellé egy jogi határzár is. Ebben is a magyar kormány járt élen, amikor tranzitzónákat vezetett be, majd a visszaélések nagy száma miatt és a bevándorláspárti NGO-k és uniós bíróság nyomására ezeket bezárta és a menedékkérelmek beadását a magyar külképviseletekre irányította.

A konfliktusok általában egy provokációval eszkalálódnak. Így volt ez az újkori népvándorlás utóbbi öt évében is. “Gondos kezek” adják meg a kezdőlökést, azt remélve, hogy a folyamat elmozdul a holtpontról és számukra kedvező fordulatot vesz.

Szögezzük le: A kötelező uniós migránskvóta Berlin és Brüsszel szemében csupán eszköz a német export házi piacának kontinens egyben tartására és az integráció elmélyítésére. Akkor is, ha kiderült: semmi értelme idegen vallású és kultúrájú emberek százezreit beengedni, integrációs erőfeszítés nélkül jól tartani, és a multikulti jegyében eltűrni párhuzamos társadalmaikat. 

Angela Merkel 2015 őszén felismerte, hogy amit nem sikerült az euró “megmentésével”, az sikerülhet a migrációval. Nyolc ország máig nem tagja az eurozónának és a britek már készültek a Brexit-népszavazásra. A migránsválság “európai megoldása” jó katalizátor lett volna az integráció mélyítésére.

„Csak Botka merte kritizálni a kerítésépítést” – harsogta büszkén 2015 júniusában az Index. A cikk Botka László Facebook-bejegyzését idézi, amiben a polgármester kifejti: a bevándorlás nem valódi probléma („Magyarország igazi problémája nem a bevándorlás, hanem a kivándorlás!”), a határzár pedig csak figyelemelterelésként szolgál („teljesen hasztalan 175 km-es drótkerítés”).

És hogyan van az, hogy mindig a merényletek után léptetik életbe a terrorkészültséget? Mit használ ez már az áldozatoknak? És mit használnak a „mainstream” politikusok üres szólamai a szolidaritásról? Ki a felelős? Sadikh Khán, londoni polgármester – aki nemrég a terrorcselekményeket a nagyvárosi lét kötelező tartozékának nyilvánította – bejelentette: „London Manchester mellett áll”. Angela Merkel pedig ezt nyilatkozta: „Az emberek az Egyesült Királyságban nyugodtak lehetnek: Németország vállvetve áll mellettük”. Tényleg nyugodtak lehetnek? Mit jelent az, hogy vállt vállnak vetve áll mellettük? Semmit, mert nem várhatóak olyan intézkedések, amelyek a hasonló események valószínűségét csökkentenék. Juncker sem tétlenkedett: „Ismételten azzal próbálkozott a terrorizmus, hogy félelmet ültessen oda, ahol örömnek kéne lennie, és hogy megosztást keltsen ott, ahol fiatal embereknek és családoknak kellene örömteli módon egymásra találni”. Megosztást – igen, emögött az az üzenet van, bármi is történt, nehogy valami rosszat gondoljunk ezekről az emberekről!  Ráadásul hülyeség is. Nem „megosztást” akarnak ők elérni, hanem hitetleneket akarnak ölni. És ez sikerült.