1.  Görögország elveszítette a szuverenitását. Igaz, valójában ez már évekkel ezelőtt megtörtént, de a most kötött megállapodás üti rá a pecsétet Görögország gyarmati státusára. A felelősök hosszan sorolhatók, kezdve a korrupt görög kormányoktól, a velük összejátszó nemzetközi pénzintézeteken át a görög választókig bezárólag, de itt most nem ez a lényeg. A mostani megállapodás lényege, hogy az utolsó csepp pénzt és vagyontárgyakat is kifacsarják Görögországból a következő években, évtizedekben. A megállapodás egyik sarokpontja a „depolitizált” és „független” privatizációs ügynökség kitétel. Hogy a csodába lehetne független egy privatizációs ügynökség? Kitől? A választott kormánytól? A magyar fülek persze pontosan értik, hogy ez mit jelent.

A ránk zúduló információáradatban ember legyen a talpán, aki átlátja a helyzetet. Amennyiben a politikai nyilatkozatokat nézzük, a kép egyszerű. Csak meg kell fordítanunk, hogy ki, mit mond. A trojka (EU, Európai Központi Bank, IMF) azt, hogy a görögöknél a labda, tegyenek már le végre valamit az asztalra. Ciprasz azt mondja, hogy letettek egy társadalom-párti, növekedésbarát javaslatot, ami reméli, benntartja Görögországot az euróövezetben.

Eddig főként a Westalgia jobboldali populista változata látszott sikeresnek (Cameron, Marine Le Pen, AfD, FPÖ). Ezek a pártok a kelet-európai vendégmunkások számának csökkentésével, vagy a nemzeti valuta bevezetésével az euró (valójában a globalizáció és a keleti EU-bővítés) előtti életszínvonalhoz való közeledést ígérik. A jobboldali populisták a turbókapitalizmus status quo-ját, annak downsizingra és (adó-)optimalizációra épülő lényegét érintetlenül hagynák, csak többet osztanának vissza szavazóiknak.

Mindenki tudja, a görög adósság fillérre visszafizethetetlen, tudja ezt Juncker, Dijsselbloem és Frau Merkel is. Alexis Tsipras tehát nem kekeckedett Európa úgymond „nagyágyúival” (szent ég!, milyenek lehetnek a kicsik?!), csupán erre a nyilvánvaló tudásra is apellálva, alkudozott velük. De közös tudás ide vagy oda, egyáltalán nem mindegy, ki-kivel alkuszik. Mert nem csupán a pénz itt a tét, hanem, hogy ki mire mutat majd ezzel példát. Szembeszegülhet-e büntetlenül az új baloldal Európa „nagyágyúival”, avagy az európai társadalmakat mosolytalanul szorongató Frau Merkel kezében marad-e a fakanál?