A migránsok világnapján, december 18-án cikk jelent meg német médiában, amely elismeri, hogy a német uniós elnökség által beterjesztett Dublin-reform elbukott. Részint a járvány miatt, részint a tagállamok továbbra is eltérő érdeke miatt.
Ez a szeptember végi javaslat alaphelyzetben önkéntes kvótákkal telepítené át az unió peremén feltorlódott migránsokat a felvételre hajlandó országokba. Ennek volt próbája az a 2019 szeptemberében hat hónapra elfogadott máltai mechanizmus, amely a Földközi-tengeren érkező migránsokat Francia-, Olasz- és Németország, valamint Málta között osztotta szét.
A német javaslat szerint növekvő migrációs nyomás esetén ajánlott, erős nyomás esetén kötelező kvóták lépnének életbe. A szöveg utal arra, hogy egyes tagországok a külső határok védelmével is hozzájárulhatnak a migrációs nyomás csökkentéséhez, ám az nem világos, hogy a kötelező kvóta erős migrációs nyomás esetén rájuk is érvényes-e? Azt már láttuk 2015-ben, hogy az “önkéntes” kvótákból többségi szavazással milyen gyorsan lesz kötelező kvóta. Az EU Bírósága pedig jellemzően a bevándorlást támogató határozatokat hoz.
A kvóta új nevet kap.
A kérdés megválaszolására számos, vagy inkább számtalan cikk, tanulmány, könyv született, melyek egymással vitatkozva próbáltak magyarázatot adni a kérdésre. Most azonban született egy rövid, velős és mindenki számára érthető válasz. Pár nappal ezelőtt Manfred Weber, az EU-parlament néppárti frakcióvezetője a következőt üzente, a brexit-tárgyalások kapcsán a brit miniszterelnöknek: „Miniszterelnök úr, üdvözöljük a valóságban. A mai világban nincsen nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem Európában. Egy globalizált világban élünk.” E kijelentésből, a valóságtartalmától többé-kevésbé függetlenül, csak úgy süt a bántó, birodalmi gőg, mindemellett pedig szánalmas is, hiszen egy nem létező birodalom dölyfe ez, egy olyan országgal szemben, amely hosszú időn keresztül valóban a világ legmeghatározóbb, valódi birodalma volt.
A szavak újak, a tartalom a régi. Amazok internacionalisták voltak, emezek már “globalisták”. Egy dolog azonban nem változott: ellenségeiket Amerikától Németországon át Budapestig ismét “fasisztának” bélyegzik.
Az uralkodó nyugati társadalommodell elérte teljesítőképessége határát, és elitje még mindig keresi Dani Rodrik globális trilemmájára a választ. A képlet arról szól, hogy három kívánatos célból egyszerre csak kettő érvényesülhet, és melyik legyen az, amelyet hátra sorolnak?
E három kívánatos cél a globalizáció, a demokrácia és a nemzetállami keret, vagy más olvasatban széles társadalmi rétegek jóléte. A küldetéstudattól fűtött, magukat hol “progresszívnek”, hol “haladónak” mondó mozgalmárok társadalmunkat átalakító programon dolgoznak. Ők a globalizációt, a nemzetek feletti nyílt társadalmat propagálják, ám ezzel az a fő probléma, hogy a globalizációnak egyre kevesebb nyertese van.
Valamit eltoltak.
A forgatókönyv a magyar közönség előtt nem ismeretlen. A Soros György-féle világ egyfajta kísérleti laboratóriumként használva Magyarországot lassan tíz éve teszteli hazánkban a gyerekkatonák politikai küzdelmekben történő bevethetőségét. Még 2011-ben küldték hadba Karsay Dorottyát (Nem tetszik a rendszer), aztán 2016-ban Kövesdi Veronika következett (Igazmondó Alapítvány), legújabb áldozatuk pedig Nagy Blanka volt (hasonló „karriert” futott be Rékasi Zsigmond és Kálló Dániel is). Ugyanezt az előadást csodálhattuk meg az ENSZ klímacsúcsán, ahol a főtitkár, António Guterres biztosította a színpadot, a mainstream média pedig tett róla, hogy a darabról a világon mindenhol értesüljenek.
Greta igazából nem is főszereplője az előadásnak, ő csak egy színpadi kellék, akit pont úgy fognak eldobni néhány hónap, de legfeljebb néhány év múlva, ahogy tették ezt az előtte járók sorával. Kit érdekel már a szegény, elnyomott tibetiek szenvedése vagy az arab tavasz során hirtelen öntudatra ébredő észak-afrikai arabok szabadságvágya? Lassan már a szír menekültgyerekeket is elfelejtik. És ki aggódik még a CEU (ami amúgy köszöni szépen, jól van), a rabszolgatörvény vagy a hajléktalanok miatt?
