A Nyugatot ma erős szorongás kínozza. Nevezzük ezt egyfajta civilizációs agorafóbiának. A globalizáció óriási teret nyitott meg, amelyben hétmilliárd ember nyüzsög körülöttünk. Félünk ennek az elképzelhetetlen embertömegnek a lármájától, a hétmilliárd száj fogyasztásától, a percről perce a hatvány hatványára lépő, a nyugati ember számára egyszerre brutálisnak és következetlennek látszó fejlődési őrjöngéstől, tébolytól. Úgy nyom ez a gondolat minket, mint a 2000 méteres vízoszlop Titán búvárhajó törékeny héjszerkezetét.
Érdemes időnként újranézni Mel Gibson Apocalypto című mesterművét. A film lezárásának szekvenciáját szeretném megidézni: a konkvisztádorok partraszállásának első pillanatai egy tág, végtelennek látszó földrészen, amit ígéretül kaptak, amit uralni és birtokba venni keltek át az óceánon. Ez a jelenet többé már nem ránk vonatkozik, nem minket ábrázol, mert nem mi állunk a karavellák fedélzetén, hanem ott állunk a parton, földbe gyökeredzett lábakkal a homokfövenyen. Ebben a filmben tetten érhető mindaz, amit éreznünk kellene, de ugyanúgy nem érezzük, ahogyan a maják sem.
De mi változott? Mitől kerültünk alárendelt szerepbe?
A járvány nem okozója, hanem katalizátora sok folyamatnak. A kereskedelemben a plázák helyét átveszi az online áruház, a munka világában a jelenléti munkát (ahol lehet) kiváltja a távmunka, a külföldi utazás helyett felértékelődik a belföldi nyaralás, míg az exponenciális gazdasági növekedésbe vetett hitet felváltja az egészség (élet) » klíma megőrzésének elsőbbsége.
A már korábban induló, a járvány alatt felgyorsuló folyamatok közé tartozik a nagy jegybankok kötvényvásárlási programja is, amely gigantikus adósságheggyé nőtte ki magát. Arról már többször írtunk, hogy ez olyan, mint a drog: ha valaki egyszer elkezdi, egyre nagyobb adagok kellenek a várt hatás eléréséhez. Az ördögi kört az is fűti, hogy a világgazdaság nagy pólusai nem maradhatnak le a többiektől, hiszen ha a FED 2, 4 vagy 6 ezermilliárd dollárt pumpál az amerikai gazdaságba, akkor az EKB-nak is “lépést kell tartania”.
Az elmúlt évtizedben a jegybankok által “teremtett” pénz a kereskedelmi bankok révén főként a tőzsdén és az ingatlanpiacon fújt óriási lufikat. Az arányokat jól érzékelteti az S&P 500 részvények árfolyam-nyereség aránya (Price-earnings Ratio, P/E), ami a történelmi 44-es értéken áll, miközben az elmúlt 150 évben a mediánszám 16 volt. A P/E azt mutatja, hogy egy cég éves nyereségéhez képest mennyit kell egy részvényért fizetni, vagyis most az elérhető egy dollár nyereségért a befektetők 44 dollárt fizetnek. Teszik ezt annak reményében, hogy az árfolyamok a csillagos égig tovább emelkednek.
Amikor igazán nagy a baj, a glóbusz nemzeti tagoltsága „hirtelen” látható lesz, a nemzetek feletti intézmények úgynevezett cselekvési kompetenciája pedig akadozni kezd. Kiderül, amit a tisztábban látók persze eddig is tudtak: New Yorkban, Genfben, Brüsszelben se pontos képük, se tervük sincsen arról, mi van, és mi a teendő a szemhatárukon túli sok-sok „Messzifalván”. Az elvont íróasztal teóriák ilyenkor gyorsan hitelüket vesztik, a valóság súlya kellemetlenül nehezedik rájuk. Bármiféle „világkormány-vízió” haszontalanságának fölismeréséhez sosem voltunk még közelebb, mint éppen ezekben a hónapokban.
A Covid-19 egyidejű, horizontális tapasztalattá sűrítette emberi civilizációnk törékenységét. A vírus egyben metafora is: ijesztő konkrétságában általánosan mutat rá jelenlegi világunk fenntarthatatlanságára. Sokáig sok mindent elvisel az ember, kivéve a huzamosan fejtetőre állított mindennapokat, a megfoghatatlan, mindenütt létező fenyegetést. Mélyebben hat ez a halmozódó ökológiai problémáknál, erősebben, mint a fokozódó szociális igazságtalanságok, ideig-óráig ezeket ugyanis el lehet odázni, netán hozzájuk lehet szokni – a közvetlen hatósugarú járvány(ok)hoz azonban aligha.
A vírus közös „élménye” még a 20. század ideológiai és hatalmi kereteibe szerveződve éri az emberiséget. De most bizonyára valami más következik, igazából most kezdődik el a 21. század, mert a história, jól tudjuk, sohasem naptár-konform.