Bismarck emlékezetes kijelentését, melynek igazságát valószínűleg senki sem vitatja, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, napjaink fehéroroszországi eseményei kapcsán érdemes felidézni. Amint azt a napi sajtót figyelő közönség tudhatja, a távoli vadregényes országban választások történtek és – ahogyan az már lenni szokott – az ellenzék azonnal csalást kiáltott. Nincs ebben semmi különös, honi ellenzékünk is minden választás után, amiket nem ő nyert meg, hasonló vádakkal állt elő. A fehérorosz ellenzék azonban most nem elégedett meg a verbális tiltakozással, az utcára vonult és ott fejezte/fejezi ki elégedetlenségét.

A diktátor, Lukasenko pedig – diktátoroktól szintén nem meglepő módon – erőszakkal oszlatja fel e tüntetéseket, sokakat letartóztatnak, közülük jó párat meg is vernek, a szokásoknak megfelelően. Ehhez egyébként nem is kell annyira diktátornak lenni, hisz nem oly régen a demokrácia és a szabadság európai fellegvárában, Franciaországban, Macron elnök hasonló eszközökkel küzdött az ún. „sárga mellényes” tüntetők ellen. Csak hát, mint tudjuk, óriási különbség van a demokratikus és a diktatórikus gumibot között, különösen azok számára, akinek hátán csattan.

Ami az eseményeknek különös sármot kölcsönöz, az a haladó erők messze hangzó sikolya az eseményekkel kapcsolatban. Az európai baloldal láthatóan szükségét érzi, hogy véleményt nyilvánítson, mi több, beavatkozzon az eseményekbe. Legalább olyan vitézül kívánnak beavatkozni, mint amilyen vitézül hallgattak az említett Franciaországi események kapcsán. Az – úgyszintén szokott módon – egyáltalán nem zavarja őket, hogy fogalmuk sincs, mi is történik Fehéroroszországban, milyen politikai, gazdasági előzményei vannak az ottani történéseknek; ahogyan mondani szokás: ki kicsoda és miért.

Németországnak megmarad a házi piacának számító EU, így az USA-val és Kínával továbbra is egy súlycsoportban játszhat. A franciák megkapták az “uniós pénzügyminiszter” előszobájának számító transzferuniót. Az olaszok újabb ingyen pénzt kapnak, míg a fukar ötök nagyobb visszatérítésre számíthatnak. Az eurozónán kívüli országok kevesebb pénzt égetnek délen, és ami nekünk, magyaroknak a legfontosabb, időt nyerünk, ami alatt országunk tovább erősödik.

Sikerült!

Az amerikaiak, olaszok, britek, franciák, spanyolok – tehát a „nagyok” – olyan nyugati káoszt produkálhatnak, amit Moszkvából, Delhiből – de főleg Pekingből! – öröm lehet majd nézni. Kérdés, vajon a németek kiizzadhatnak-e valamiféle – viszonylagos – stabilitást, ami aztán jótékonyan hathat, ha nem is a Nyugat, legalább Európa egészére. Talán, de ez korántsem biztos.

Egyelőre csupán a riasztó előjeleket lehet regisztrálni.

A hivatalos verzió szerint Angela Merkel nem akart “csúnya képeket” a határokon, ezért nyitotta meg egyoldalúan a német határt “minden szír” előtt. Tudjuk, hogy onnantól minden migráns szírnek és kiskorúnak vallotta magát, hogy álmai földjére, Germany-ba jusson.

Berlin és Brüsszel több legyet akart a migránsok beeresztésével és kötelező szétosztásával egyszerre leütni: a lopakodó föderalizáció mellett az életerős fiatal férfiak százezrei vérfrissítésként megoldást kínálnak az öregedő és csökkenő lélekszámú európai társadalom problémáira. A kétmilliós tömeg integrálása lendületet ad a belföldi fogyasztásnak, és idővel enyhíti a kontinens minőségi munkaerő problémáját. Papíron legalábbis.

Azóta már tudjuk, hogy Merkel akkori va banque játéka azt a célt is szolgálta, hogy a “humanitárius imperializmus imperatívusz” jegyében Európát tovább lökje a föderális Európai Egyesült Államok irányába, hiszen a migráció örve alatt a határőrizettől a menekültügyi eljáráson át egészen az integrációig mindent Brüsszel hatáskörébe lehetett volna utalni. Az adósrabszolgaságból közös valutából kimaradó országok is bekerültek volna a zsákba. Kis híja volt, hogy nem sikerült.

Szívóhatás van, toló nyomás nincs.