A Covid-19 egyidejű, horizontális tapasztalattá sűrítette emberi civilizációnk törékenységét. A vírus egyben metafora is: ijesztő konkrétságában általánosan mutat rá jelenlegi világunk fenntarthatatlanságára. Sokáig sok mindent elvisel az ember, kivéve a huzamosan fejtetőre állított mindennapokat, a megfoghatatlan, mindenütt létező fenyegetést. Mélyebben hat ez a halmozódó ökológiai problémáknál, erősebben, mint a fokozódó szociális igazságtalanságok, ideig-óráig ezeket ugyanis el lehet odázni, netán hozzájuk lehet szokni – a közvetlen hatósugarú járvány(ok)hoz azonban aligha.   

A vírus közös „élménye” még a 20. század ideológiai és hatalmi kereteibe szerveződve éri az emberiséget. De most bizonyára valami más következik, igazából most kezdődik el a 21. század, mert a história, jól tudjuk, sohasem naptár-konform.

Emlékeznek még az Ibiza-ügyre? Mint cseppben a tenger mutatja a második legősibb szakma aktuális módszereit. 2017 nyarán egy agent provocateur szőke ciklon csapdát állít az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) akkori vezetőinek, majd egy ibizai villában titokban filmre veszik kötetlen beszélgetésüket. A James Bond filmekbe illő forgatókönyvet akár titkosszolgálatok is írhatták volna, ám a történet kijátszása ha lehet, még izgalmasabb. A német “közszolgálati” ZDF egyik “humoristája” egy díjátadóra telefonálva pedzegeti, hogy azért nem tud személyesen megjelenni, mert éppen Ibizán bulizik egy orosz oligarchanővel. Akkor még senki sem értette a célzást, ám “pont” a 2019-es EP-választás előtt a német Spiegel és Süddeutsche Zeitung feloldja a talányt, és lehozza a videó kompromittáló részeit. Az addig esélyesnek számító FPÖ a botrány miatt rosszul szerepel a választáson, az EP bevándorlás ellenes csoportja Ausztriából emiatt kevesebb mandátumhoz jut.

Figyeljük a mintát és a munkamegosztást. “Valakik” szorgos méhecskeként összegyűjtik az információt, majd kiemelve a kompromittáló részeket, a média és a közvélemény számára könnyen emészthetővé teszik azt és kijátsszák a sajtónak.

Összerakták a morzsákat.

2020 globális mércével mérve kétségtelenül Kína éve volt. Civilizációs túlélésben – globálisan régóta ebben téblábolunk! – eleve jók a kínaiak. Több ezredéves kultúrájukban nagy hagyománya van, miként lehet a bajból erényt, előnyt kovácsolni. A mongolok, a mandzsuk és a britek sokat tudnának mesélni erről.

Kora tavasszal Vuhan városából jött a baj. Csak hát Vuhan a maga tizenkét milliócskájával a másfél milliárdnyi Kínában annyi csupán, mint nekünk egy falu. Szinte parányi. Következésképp, ha csak egy falu van bajban, attól az ország még zakatolhat. 

Zakatolt is.

Kedd hajnalra, úgy tűnik, véget ért a legújabb örmény-azeri pengeváltás az évtizedek óta vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah uralásáért. A jogilag Azerbajdzsán területét képező, valójában eddig Örményország által uralt területet minden jel szerint megszerezte a térségi nagyhatalom Törökország teljes támogatását élvező Azerbajdzsán a másik térségi nagyhatalom, Oroszország által félgőzzel támogatott Örményországtól. Békefenntartók, megfigyelők maradnak, de a posztszovjet térség egy befagyott konfliktusa minden bizonnyal kiolvadt – ha le nem is zárult teljesen.

Ennek az írásnak egyetlen célja van: hogy óva intsen mindenkit attól, hogy egydimenziós ítéleteket alkosson olyan nemzetközi ügyekben, melyekben Magyarország és a határon túli magyar kisebbségek közvetlenül nem érintettek.