Galló Béla
Galló Béla politológus

Indulnék a szépségversenyen

Na, nem a férfin persze (van azért önkritikám), hanem a nőin. Nem bolondultam meg. Más történt velem. Mint Kafka hősével, szegény Samsával, aki egy reggel arra ébredt, hogy féreggé változott. Velem szerencsére nem ez esett meg. Én arra eszméltem rá, hogy nő vagyok.

Az este semmi jel sem utalt még erre, a barátnőm nem vett észre semmi változást, pedig nem az a típus, aki az ilyesmit csak úgy magába fojtja. Minden úgy ment, ahogyan régen, s én a jól megérdemelt, gyanútlanul mély álomba zuhantam - ez alatt történhetett a dolog. 

Ha már így alakult, akkor indulnék egy szépségversenyen, ez volt a második gondolatom. Miért is ne? Hiszen Hollandiában a minap történt már ilyen, sőt a kollegina el is nyerte a koronát (kapott is érte az udvarhölgyeitől egy-egy irigy puszit). S habár jómagam nem láttam az illetőt, frissen támadt női hiúságomban nagy merészen azt képzeltem, hogy alábbvaló azért én sem vagyok. Ha neki sikerülhetett, nekem miért ne sikerülhetne?


Galló Béla
Galló Béla politológus

Bókolni veszélyes

Gondban vagyok. Nem tudom, hogyan kell ma korrekt módon csinosnak nevezni egy hölgyet.

Mindjárt ott kezdődnek a gondok, vajon egyáltalán nőnek tartja-e magát a hölgy. Netán adja itt nekünk a csinoskát, miközben bensőleg már a kívánatos nem-váltásban gondolkodik. Manapság az ilyesmi alanyi döntés, az emberi „szabadságharc” része, lehet így, lehet úgy, tökéletesen függetlenül attól, mi van, illetve mi nincs a szabadságharcosok lába közt.

Mondom egy hölgynek, milyen jól néz ki, ő meg kikéri magának, hogy csinos nőnek nézzem, fölfoghatnám végre, nem minden a látszat! Felületesen szemlélve éppenséggel ő akár „she” is lehetne, de mi van akkor, ha benne igencsak ott ágaskodik már a „he”?

Vagy úgy, akkor visszakozom. Bocs. Férfinak nem bókolok.


A nőnap aktuális üzenete: hagyjuk meg férfinak a férfit, nőnek a nőt!

Ma, amikor a világpolitika vegykonyhájában kicsi, ám annál befolyásosabb és hangosabb csoportok tesznek kísérletet az emberi identitás alapjának, férfi és nő kettősségének összemosására, különös fénytörést kap a nemzetközi nőnap ünneplése is.

Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a harmadik (vagy ki tudja hányadik) nem bevezetésével kísérletezve nagy felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is, a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellelekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak készültek/születtek-e? A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy “mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt. 

De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Újbeszél az unióban

Szerencsére az óév utolsó napjaira sem maradunk jó hír nélkül. Az Európai Parlament karácsonyra egy új, gender-semleges szótárral látta el a Parlament fordítóit, akiknek a jövőben nem kell azon töprengeni, hogyan szabaduljanak meg az olyan bűnös szavaktól, mint chairMAN, policeMAN, vagy MANkind.

A nyelvcsere kedvelt eszköze az elnyomó rendszereknek, hiszen ezen keresztül lehet leginkább átalakítani az emberek gondolatait. Ennek a jelenségnek a hátterét írja le a Sapir–Whorf-hipotézis, amely kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. És ezt ismerte fel Orwell is az 1984 c. regényében, aki a már a közhellyé kopott, de találó „újbeszél” kifejezéssel írta le, miként fosztja meg az elnyomó hatalom a nyelvet kifejezőképességétől, differenciáló képességétől, majd pedig az értelmétől. Regényében a Párt válik a nyelv kizárólagos alakítójává. Nos, ha valaki, hát Orwell lakva ismerte a kommunistákat, szóval tudta, miről beszél.