Mindjárt ott kezdődnek a gondok, vajon egyáltalán nőnek tartja-e magát a hölgy. Netán adja itt nekünk a csinoskát, miközben bensőleg már a kívánatos nem-váltásban gondolkodik. Manapság az ilyesmi alanyi döntés, az emberi „szabadságharc” része, lehet így, lehet úgy, tökéletesen függetlenül attól, mi van, illetve mi nincs a szabadságharcosok lába közt.

Mondom egy hölgynek, milyen jól néz ki, ő meg kikéri magának, hogy csinos nőnek nézzem, fölfoghatnám végre, nem minden a látszat! Felületesen szemlélve éppenséggel ő akár „she” is lehetne, de mi van akkor, ha benne igencsak ott ágaskodik már a „he”?

Vagy úgy, akkor visszakozom. Bocs. Férfinak nem bókolok.

Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a harmadik (vagy ki tudja hányadik) nem bevezetésével kísérletezve nagy felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is, a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellelekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak készültek/születtek-e? A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy “mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt. 

De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?

A nyelvcsere kedvelt eszköze az elnyomó rendszereknek, hiszen ezen keresztül lehet leginkább átalakítani az emberek gondolatait. Ennek a jelenségnek a hátterét írja le a Sapir–Whorf-hipotézis, amely kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. És ezt ismerte fel Orwell is az 1984 c. regényében, aki a már a közhellyé kopott, de találó „újbeszél” kifejezéssel írta le, miként fosztja meg az elnyomó hatalom a nyelvet kifejezőképességétől, differenciáló képességétől, majd pedig az értelmétől. Regényében a Párt válik a nyelv kizárólagos alakítójává. Nos, ha valaki, hát Orwell lakva ismerte a kommunistákat, szóval tudta, miről beszél.  

“Éppen nemet váltok!”, “Homoszexuális/transzszexuális vagyok!” – csak néhány varázsszó a Soros-hálózat által kiadott többnyelvű brossúrákból, amiket a jobb életet kereső migránsok “menekülők" között osztogatnak. Aki az európai jogrend kiskapuira szabott meséket betanulja és felmondja, nagyobb eséllyel kap menekültstátuszt a vén kontinensen.

Ez a tudás sokáig csak kevesek előtt volt ismert, és jellemzően a Calais-nál lévő “dzsungel” lakói adták egymásnak tovább, hogy Angliába érve, ilyen legendákkal javítsák maradási esélyeiket.

Az újkori népvándorlás 2015-ös (eddigi) első csúcsévében már a Welcome to Europe szervezet füzetecskéit osztogatták, amelyben a gender fejezetben szépen leírták, hogy milyen esetben maradhat valaki “társadalmi nemisége” sérelmei miatt Dániában, Hollandiában, Olasz-, Spanyol-, vagy Svédoroszágban.

Szodoma és Gomora.