Egy övezet, egy út

Kína nyugati nyitása

Alig egy hete Kínában jártam. Egészen elképesztő az a fejlődés, amit tapasztaltam a hat évvel ezelőtti utamhoz képest. Nem is elsősorban az infrastruktúrára gondolok, hanem a kínaiak mentalitásában bekövetkező változásra. Annyira lenyűgözött a pekingi repülőtér hangulata (és lekötöttek az otthoni feladataim), hogy mire visszaértem a mosdóból belföldi csatlakozásomhoz, két kapuval és egy prímszámmal arrébb ültem le. Így annak rendje és módja szerint lekéstem a járatom. Mert ki gondolná magyar fejjel, hogy Peking és az onnan repülővel két és fél órára lévő 17 milliós Csuncsing (Chonqing) között fél óránként közlekednek a repülők, sűrűbben mint a volánbusz Miskolc és ’Barcika között. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy velem, a cseppel a tengerben, a homokkal a sivatagban, szóval velem majd annyira készségesek lesznek, hogy pótdíj megfizetése nélkül átfoglalják a jegyem az egyik esti járatra, miután töredelmesen még azt is bevallom, hogy önhibámból maradtam le a csatlakozásomról.


Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

A megfontolt döntések ideje

„Európa nem várhat tovább” – zárul Sigmar Gabriel német és Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter a múlt csütörtöki Guardianben megjelent közös véleménycikke.

A francia-német tandem kiáltványjellegű szövegében az európai integráció radikális elmélyítését, egy gazdasági és szociális unió megvalósítását tűzi zászlajára – az eurózóna tagjai között. Úgy tűnik tehát, hogy a kétsebességes Európai Unió évtizedes gondolata, melyet eddig éppen a németek igyekeztek a nyilvánosság előtt nagy gonddal elhárítani, mára végleg polgárjogot nyert – vagy, ha úgy tetszik, összeolvadt a cikkben szövegszerűen is megjelenő mag-Európa (Kerneuropa) fogalmával. De vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy a magasabb integrációs sebesség az érintett államokat magasabb gazdasági sebességre is pörgeti? És mi lesz a többiekkel?


Megyery Gerda
Megyery Gerda politológus

Alapjövedelem: kommunizmus újratöltve

A baloldal ismét felelőtlen ígérgetéssel próbálna választást nyerni: a száz napos programok helyett most a feltétel nélküli alapjövedelem a kampányszlogen.

Van egy talpra álló magyar gazdaság. Alacsony infláció, csökkenő munkanélküliség, növekvő foglalkoztatottság, kiemelkedő GDP-növekedés. Vége a megalázó túlzott deficit eljárásnak, fenntartható pályára állt az államadósság. Az állam végre nem hiteleken tengődik, bővül hazánk mozgástere. Hasonló a helyzet, mint az első Orbán-kormány idején volt, a 2002-es választások előtt.

A baloldal pedig már megint ész nélkül szétosztaná az elmúlt évek munkájából megtermelődő plusz nemzeti jövedelmet, a választási győzelem reményében. 2002-ben a 100 napos programokkal sikerült elcsavarniuk a választók fejét, most pedig a feltétel nélküli alapjövedelemmel kampányolnak. A forgatókönyv ugyanaz: vegyük el a pénzt a középosztálytól, és szórjuk a nép közé. Aztán, ha elfogyott a pénz, vegyünk fel hitelt – aztán még több hitelt, és még több hitelt – és azt is szórjuk a nép közé. Végül pedig az egészet fizetessük vissza az egész országgal.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Progresszív adó? Kérdezze Depardieu-t!

Az ellenzék ismét progresszív adókulcsokkal állt elő. Miközben rendre a térségbeli országokhoz méricskélnek minket, azt már nem teszik hozzá, hogy ott szinte mindenhol az egykulcsos adó adott lökést a gazdaságnak. Olyan modellt akarnak ránk erőltetni, amely már nyugaton sem működik. Igazán megkérdezhették volna erről Gerard Depardieu-t!

A progresszív adó a XX. században még lehetett igazságos és hatékony. A XXI. századi “fiskális turbókapitalizmus” idején azonban ez már leginkább egy kifutó modell. Kelet-Közép-Európában minden bizonnyal. Amióta ugyanis a gazdagok és a multicégek 1990 után felmondták a szolidaritást a szegényekkel és a jóléti társadalommal, a progresszív adó létjogosultsága igencsak megkérdőjeleződött.

A progresszív adó ugyanis leginkább ott fejti ki áldásos hatását, ahol a társadalom leggazdagabb tagjai is rendszeres havi bérjövedelem formájában vesznek ki pénzt vállalkozásaikból. A neoliberális gazdaságpolitika azonban pont ezen változtatott 1990 után: A tőkejövedelmek adóját csökkentették, miközben a globalizáció számtalan kiskaput nyitott az adóoptimalizáló multicégek és magánszemélyek előtt. Elég csak az egzotikus off-shore adóparadicsomokra, vagy az olyan on-shore telephelyekre gondolni, mint Ciprus, Írország, vagy Luxemburg.