Óriási felháborodást keltett a 49 éves Jörg gazda interjúja, aki szerint a németek “hasznavehetetlenek” a spárgaültetvényén. A spárga (eper és más zöldség) ugyanis már csak olyan, hogy mostantól 1-2 hónapig folyamatosan terem, így neki a hét minden napján, napi 10-12 órában dolgozó munkások kellenek.

A járvány kitörésekor számos kelet-közép-európai vendégmunkás utazott haza, igaz, nem is nagyon marasztalták őket. Amikor alig néhány héttel később kiderült, hogy itt a betakarítás ideje, a német gazdák minimálbéren (€9) próbálták helyi munkaerőt toborozni, nem sok sikerrel. Az átlagfizetés ugyanis óránként €19.

Jörg gazda sem számíthatott a német munkaerőre. Egy kosárlabda-csapat felajánlotta önkéntes munkáját, ám csak napi négy órát dolgoztak, így a gazdának kellett volna megszerveznie a turnusokat. Mások csak egy-két hetet akartak dolgozni, és nem akartak egész szezonra leszerződni. Megint mások hamar feladták, vagy a fárasztó munka miatti hátfájásra panaszkodva betegállományba akartak vonulni.

A gazda áldja az eszét, hogy viszonylag gyorsan kapcsolt és telefonon egyeztetett az “ő románjaival”, akik évről-évre visszatérnek hozzá. A Német Gazdaszövetség berlini közbenjárása után megszervezték a légihidat, így áprilisban és májusban is negyvenezer idénymunkás jöhet repülővel Németországba.

Áldja az eszét. Hatvan románt hozatott a földjére.

Ebben a demagógot az idős Demos (a nép) csalfa szolgája, Paphlagon (tajtékzó, pöfögő) testesíti meg, nem titkolt módon Kleonra utalva, aki a nép félelmeit, előítéleteit kihasználva vezeti orránál fogva a hiszékeny Demost. A darabot olvasva erős déjà vu érzés keríti hatalmába az olvasót. Mintha láttunk volna már ilyet.

Ellenzéki oldalon azonnal megkezdődött az ilyenkor szokásos licit. Ez abból áll, hogy kiállnak a haladó politikusok és ráígérnek a kormány intézkedéseire. Gyurcsány például 3000 milliárd forintot ígér, hitelből természetesen, jótékony homályba hagyva, hogy a hitelt ki, miből és mikor fizeti majd vissza.

Kínában gyakorlatilag olyan védekezéssel sikerült megállítani, amelyet biológiai támadásra dolgoztak ki. Iránban hasonló rendszabályok hiányában a legfelső vezetésből több tucatnyian haltak meg, és a fertőzési nyomás miatt magas a nem-idős áldozatok aránya is. A nyugati világban pedig egészen egyszerűen leállították a gazdaságokat és a társadalmakat. Egész légitársaságok ragadtak a földön; nem közlekednek a nemzetközi vonatok; bezártak az üzletek, és lassan a gyárak is leállnak. A járvány megfékezéséhez nagyon más út, mint a távolságtartás nem igazán kínálkozik, jóllehet, néhány gyógyszeres kezelési módszert már január óta figyelemre méltó hatásfokkal alkalmaznak – legalább a tünetek enyhítésére.

Az már most látszik, hogy az egész nyugati közösség – és benne Magyarország is – súlyos gazdasági hatásokat lesz kénytelen elszenvedni. Egyből felerősödtek azok a hangok, amelyek eddig zöld színbe csomagolva kárhoztatták az európai embert, most pedig arról prédikálnak, hogy „nem mehet úgy semmi, mint előtte”. Mások azon örvendeznek, hogy a delfinek ismét megjelentek a velencei lagúnákban, és hogy ez mennyire aranyos. (Persze az Anyatermészetet egyáltalán nem érdekli, hogy mi aranyos és mi nem; ha nincs ember, aki „aranyosnak” találjon valamit, akkor ezeknek a dolgoknak nincs értelme). Megalapozottabb vélemények szerint a globális szuperkapitalizmus működésén kellene változtatni: az „olcsó tévék – költséges járvány” összefüggése miatt. Egyszóval, úgy tűnik, hogy valóban, valamiképpen új korszakába fog lépni a világ. Hogy ez milyen lesz – hogy milyen legyen – ,azon talán még korai elmélkedni, viszont érdemes visszapillantani a történelemben, hogy milyen változásokat okozott egy-egy járvány, és az arra adott reakciók.

Az „Antoninusi-járvány” Kr.u. 165-185

Marcus Aurelius, a filozófus császár uralkodása idején két hullámban tört ki. Nincs megegyezés arról, hogy mind a két hullám feketehimlő volt, vagy csak az első feketehimlő, a második kanyaró. Annyi bizonyos, hogy a második hullámban egyedül Rómában napi 2000 ember halt meg, és a fertőzöttek között 25%-os volt a halálozási arány. A két járvány becslések szerint legalább 5 millió áldozatot követelt a nyugati féltekén, megtizedelte a légiókat, és megszakította a Kína és Róma között működő távolsági kereskedelmet az Indiai-óceánon, és Kínában is súlyos zavarokat okozott. A római hadsereg hadjáratait meg kellett szakítani. A barbár germánok között kevesebb áldozatot szedett a járvány, aminek a következménye a jól ismert, békebeli római világ végét jelentette. A központosítás most megbosszulta magát: a gazdálkodó népességre és a középső rétegre nehezedett a megkötések új sora. Hamarosan beköszöntött a katonacsászárok kora, és a száz évig tartó válság.

(Jules-Élie Delanuay: Pestis Rómában.)

Másik véglet a nemtörődömségé. Felelőtlen ostobaság, hiszen növeli a járvány terjedési sebességét, s ezáltal persze a pánikét.

Mindenki vizsgázik most. Kormány, ellenzék, állampolgár. Európa nemzetei a vészhelyzetben tarka képet mutatnak: a három szereplő egyszerre szinte sehol sincs a helyzet magaslatán. Ahol pedig az ellenzék kisstílű esélylesőként viselkedik, az a legellenszenvesebb. (Meg a legkevésbé okos ellenzéki politika.)  

Veszélyes precedens, hogy globális összehasonlításban a diktatórikus és a nem igazán példásan demokratikus ázsiai országok (Kína, Dél-Korea, Mongólia) mintha hatékonyabban kezelnék a járványt. (Nem tudjuk persze, milyen áron).

Márpedig a sokat hangozatott globális összefüggés itt és most lényeges: tényleg tőről metszetten globális, hálózati a válság. Mindennapi rutinjaikat fordítja fel, azonnal és közvetlenül. Mindenkinek kéretlenül és kegyetlenül demonstrálja, milyen is a negatív globalizáció.