A síkra magyarok!

Fegyvert ragadjatok.

Hazánkat újra meg kell váltani.

Borítsák szerteszét

A pártütőknek véres csontjai.

(Vörösmarty Mihály: Harci dal)

A reformkorban kibontakozó, az önrendelkezés helyreállítását célzó politikai küzdelmet a forradalom mintegy megkoronázta. Az akkor már két és fél évtizede zajló politikai építőmunka minőségét fémjelzi, hogy a forradalom vértelenül zajlott le. “A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe: ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait.” – írta Arany János.

Királyuk Juan Carlos taktikai húzásait azóta is klasszikus példaként emlegeti a tranzitológiai szakirodalom. Csakúgy, mint a Moncloa-paktumot, amit a lecsengő francóista és a zendülő demokratikus erők az ország békéjének biztosítása végett hosszú távra kötöttek. Mindez olyan példaszerű volt, hogy a nyugati tanácsadók később folyvást ezt a spanyol leckét rótták ki a diktatúrákból kiláboló keleti országokra is, mondván, tessék tüzetesen tanulmányozni a hispán átmenetet, aztán kopírozni.

(Mellesleg: felületes lecke-kirovás volt… Arrafelé az átmenet még csak nem is érintette a tulajdonviszonyokat, errefelé viszont gyökeresen átalakította, egyéb eltérésekről már nem is szólva.)

Ami mostanság történik Spanyolországban, könnyen lehet, hogy megint példa lesz: csak éppen elrettentő példa.