Összesen 14 ember került bíróság elé, akik a vád szerint támogatást nyújtottak annak a két terroristának, akik mindössze 2 perc leforgása alatt 12 személyt gyilkoltak meg a Charlie Hebdo szerkesztőségében, illetve a velük kapcsolatban álló harmadik dzsihadistának, aki az elkövetkező két napban további 5 franciával végzett.  

A 2015 januári francia terrortámadás-sorozat kitörölhetetlen nyomot hagyott nem csak Franciaországban, de egész Európában, sőt, a teljes nyugati világban. Ma már furcsa visszaemlékezni arra, mekkora felháborodást váltott ki a mainstream sajtóban, amikor a terrortámadásokat követő megemlékező felvonulás után a magyar miniszterelnök a gazdasági bevándorlás káros hatásairól beszélt, majd az év novemberében a Politiconak nyilatkozva kimondta, hogy a bevándorlás és a terrorizmus között kapcsolat van. Az akkor szentségtörésnek számító kijelentéseket ma a kontinens lakói - kimondva, kimondatlanul - tényként kezelik. Orbán Viktor kiállása előtt az európai politikában a migráció, és az azzal összefüggő kulturális és biztonságpolitikai kérdések egyszerűen tabunak számítottak, amiről nem szabadott beszélni. Mára ezekben a kérdésekben részben sikerült lerombolni a liberális véleményfolyosó falait, de legalábbis kisebb lendülettel fasisztázzák és nácizzák le az embert, ha kiejti a száján az “illegális bevándorlás” kifejezést. 

A terrortámadásokkal összefüggésben van azonban egy másik tabu is, ami megdőlni látszik. Ez azonban nem a liberális véleménydiktatúra elleni lázadásból fakad, épp ellenkezőleg: a szélsőliberális politika közvetlen következménye.

A Francia Közvélemény-kutató Intézet (Ifop) legfrissebb felmérése szerint a válaszadók 65 százaléka úgy gondolja, hogy a francia civilizáció össze fog omlani. Vagyis, 10-ből több mint 6 francia nem hisz abban, hogy a francia kultúra és nemzet, a ma ismert formájában, képes lenne a fennmaradásra. Ráadásul a francia civilizáció bukását vizionálók harmada úgy gondolja, hogy az összeomlás 20 éven belül fog bekövetkezni, drámai és brutális módon. Súlyos ítélet ez egy olyan nemzettől, amelyik közismerten büszke kultúrájára, történelmére, hagyományaira.

És hogy miért fog bekövetkezni a kataklizma? A világvége-hívők 27 százaléka szerint a klímaváltozás, 15 százaléka szerint a tömeges bevándorlás, 14 százaléka szerint pedig a francia társadalmat feszítő, kvázi-polgárháborús helyzetet teremtő ellentétek okozzák majd Franciaország vesztét.

Európa gazdasági óriása, Németország hovatovább vezetési válsággal küzd, Merkel asszony mintha már nem keltené egy vaslady benyomását, pártja lejtmenetben, koalíciója a szintén lejtőn lévő szocdemekkel meglehetősen instabil.

Nagy-Britanniában nem csak a vezetés, hanem a pártszisztéma egésze inog. A brexittel saját magukat lövik lábon, s ha valamilyen modus vivendivel mégis maradnak, tekintélyük akkor is oda, és egyhamar aligha lesz a régi. Még az sincs kizárva, hogy a brit birodalom 20. századi eltűnése után a 21. században darabjaira esik szét maga Britannia is. (A mindenkori angol trónörökösnek pedig a " Wales Hercege" helyett szerényebb titulust kell majd keresni.)

Macron jól számol.

Németország gazdaságilag erős, katonailag nem számottevő, nincs atomfegyvere. Britannia gazdasága so-so, viszont erős a hadserege, és van atomfegyvere, csakhogy valószínűleg távozik az unióból.

Következésképp hol kell a franciáknak domborítania? Ott, amiben a kontinensen s legerősebbek: a fegyverkezésben.

A hír egy héttel ezelőtt látott napvilágot a nemzetközi sajtóban, de a francia elnök kiszivárgott terve nem kavart különösebben nagy port. A Macron elképzelésével foglalkozó cikkek objektív hangnemben közölték a patinás francia iskola bezárásáról szóló értesülést, majd – fenntartva a mértéktartó álláspontot – azt elemezték, hogy Macron vajon a populisták felé akart-e gesztust gyakorolni az ötlettel, vagy valamilyen más grandiózus terv része az intézkedés.

Mintha senkit sem zavarna a tény, hogy a francia elnök, a végrehajtó hatalom feje, önhatalmúlag úgy döntött, hogy itt az ideje felszámolni egy 1945-ben alapított, magas presztízsű, nemzetközileg elismert és nagyrabecsült oktatási intézményt. Az elmúlt több mint hetven évben az ENA-ból került ki a francia elit színe-java: többek között d’Estaing, Chirac és Hollande elnökök is itt végeztek.

Nem indult nemzetközi petíció az iskola megmentésére, nem jelentek meg az „I stand with ENA” hashtagek és Manfred Weber sem jelentkezett be az ENA megmentésére. Pedig, ellentétben a CEU-val, amelyet senki sem akart bezárni, egyszerűen csak a minden más Magyarországon működő egyetemre is kötelező akkreditációs feltételeknek kellett volna megfelelnie, az ENA esetében felszámolásról van szó, egy nyílt politikai döntés alapján.