Legelébb is cáfolja azt a Brüsszelben manapság előszeretettel gerjesztett híresztelést, miszerint az alapító atyák eleve a föderatív Európai Egyesült Államokban gondolkodtak, merthogy olyan vonzónak találták az USA példáját. Akadt persze ilyen is, ám a politikusok inkább a nemzetállamok közösségét akarták, kiváltképp Charles de Gaulle, aki jó franciaként ódzkodott az amerikaiak (vagy bárkinek) az utánzásától. Még a sokszínű Franciaországot is nehéz központilag kormányozni, hát még a hihetetlenül színes szőttesű Európát. Konföderáció igen, föderáció nem, ez a történelmi-kulturális realitás, vélte de Gaulle, és jól vélekedett.

S ha már Amerika, Dohnanyi afelől sem hagy kétséget, hogy az USA és az EU érdekei nem mindig esnek egybe, mint például most sem. Az ukrán háború más biztonsági kockázatot jelent az Oroszországgal közvetlenül határos Európai Uniónak, mint Washingtonnak, ahol is ettől a háborútól "egy ablak sem törne be."  Hiba volt kiterjeszteni a NATO nyomulását az orosz érdekszférába, mert ezt Oroszország súlyos fenyegetésként, valódi veszélyként érzékelhette. Pedig Európa biztonságának záloga az együttműködés Moszkvával, "Oroszországgal egyenrangú félként kell bánni (...) az Amerikai Egyesült Államok olyan messze van, és annyira eltérő biztonsági érdekei vannak, hogy nem látná kárát annak sem, ha (...) az EU határán zajló háború továbbterjedne (...) az unió térségébe."

A napokban sok szó esik a jogállamiságról. A józanul gondolkodó európaiak döbbenve hallgatják azon brüsszeliták szájából ezt a kifejezést, akik hosszú évekig szemet hunytak az uniós szerződések, pl. a Maastrichtiben rögzített szigorú költségvetési szabályok, déli országok általi megsértése fölött. Most éppen a járványra hivatkozva helyezték hatályon kívül a felelős költségvetés szabályait.

Amikor Jean-Claude Juncker korábbi bizottsági elnököt arról kérdezték, hogy a bizottság miért nem indít túlzott deficit-eljárást Franciaország ellen, csak széttárta kezeit, és azt válaszolta, hogy “Franciaország kérem, az Franciaország!” 2010-ben a polgári magyar kormány nem számíthatott ekkora nagylelkűségre.

Az uniós jogfelfogás másik gyöngyszeme a Joszif Visszarionovics nyomdokait (Nem az számít, hogy hányan szavaznak, hanem hogy ki számolja a voksokat!) követő eljárás, ahogy a Sargentini-jelentés szavazásánál a voksokat számolták. Sztálin legjobb tanítványai ugyanis úgy végül csak kihozták a kétharmadot.

A járvány első hulláma elmúlt, és vele kimúlt egy igazságosabb világ reménye is. Az amerikai birodalom ellenőrzése fölötti harcban elnökválasztási kampányban a Wall Street, Hollywood és a Szilícium-völgy milliárdosai most éppen a feketéket ámítják azzal, hogy bábjuk a demokrata jelölt majd elhozza az igazságos társadalmat.

Pedig a szegények problémáira a tartós megoldást a jobboldal kínálja, a járvány előtt Magyarországon és az USA-ban is szárnyalt a gazdaság, soha nem látott szintre csökkent a munkanélküliség, soha ennyi fekete, spanyolajkú, vagy cigány nem dolgozott, mint idén év elején. Erről kell most a figyelmet elterelni.

Biden megválasztásával Berlinben és Brüsszelben fellélegeznének, azt remélve, hogy a dolgok visszatértek “rendes” kerékvágásukba, és Trump csak egy baleset volt.

A német uniós elnökség pont azt a politikát szeretné Európában keresztül boxolni, amire a britek és az amerikaiak 2016-ban már nemet mondtak. Csak sajnos kevesen emlékeznek már erre, hiszen az aktuális válság fontosabb, mint a tapasztalat.

Meddig bírja?