Aki követte és elszenvedte az elmúlt néhány tíz év eseményeit itt Európában, az pontosan tudja, hogy ezen időknek egyik legmarkánsabb jellemzője az egyéni szexualitás előtérbe tolakodása volt. Eleddig a nemi vágyakat és azok kiélését egyfajta szemérmesség jellemezte. Ennek jegyében az emberek efféle ügyeiket tanúk nélkül intézték, hiszen – ez volt az általánosan elfogadott nézet – ez nem tartozik másokra. A szemérem olyan erény volt, melyet mindenkitől elvártak. Ennek – úgy tűnik – vége. Maga a szemérem szó jelentése is változáson ment keresztül, ma már sokan, sokfelé a szemérmességet hipokríziskén, képmutatásként értékelik. 

Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a harmadik (vagy ki tudja hányadik) nem bevezetésével kísérletezve nagy felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is, a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellelekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak készültek/születtek-e? A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy “mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt. 

De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?