A szerzőnő nem akárki, mert mint a bemutatásból megtudjuk: „a CEU Gender Studies tanszékének végzett hallgatója, jelenleg a New York-i The New School for Social Research politikatudomány szakos doktori hallgatója”. A kérdés kiképzett szakértőjével állunk tehát szembe, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindazon fogalmi zűrzavar, logikai következetlenség amely az egész balliberális feminista mozgalmat és a mostanra attól teljesen megkülönböztethetetlen „kisebbségvédelmi” kezdeményezéseket jellemzi, megtalálhatóak benne.

Az első és tán legfontosabb kérdés arra vonatkozik, hogy vajon mit gondolunk a „bűn” fogalmáról. Erre ugyebár kétféleképpen tekinthetünk. Egyfelől mint jogi problémára, másfelől mint erkölcsi, morális kérdésre. Lehotai szerint a #Metoo ellenségeinek taktikája az, hogy azt állítják a felmerült esetek: „...kizárólag az igazságszolgáltatás platformjaira valók, ezzel azt is mondják, hogy nincs tér a maszkulin viszonyokkal leírható politikai terekben a visszaélések megvitatására...”  Tehát nem hagy kétséget afelől, hogy számára itt nem jogi, hanem társadalmi-politikai ügyről van szó, egy, általa elnyomottnak vélt társadalmi csoport – esetünkben a nők – helyzetének megváltoztatásáról. A jeles szerző szerint a gaz elnyomók szeretnének „...egyedi eljárásokat erőltetni a kollektív cselekvés és felelősség hangsúlyozása helyett...”.  Itt mondjuk azért kicsap a kommunista gőz a konty alól. A kollektív felelősségről utoljára osztályharcos kontextusban hallottunk, annak indoklására, hogy egész bűnösnek tartott társadalmi csoportokat ítélhessenek jogfosztásra. Lehotai és eszmetársai e régi szép fogalom felélesztését szeretnék, mert ez szabad kezet biztosít számukra az önkényes nehezteléseik érvényesítésére.

Esti hiradó a Fox csatornán: a New York-i boszorkányok a jövő héten közösen küldenek rontást Kavanaugh főbíróra.

Visszatekintve, nagyjából arról szólt a vita, hogy mennyiben megengedett a tudomány ügyeibe „kívülről” beleszólni. A kritikusok szerint semennyire, a tudománynak önigazgatónak kell lennie, mert akik kívülről kívánnak beleszólni azok „nem értenek hozzá” és mindenféle oda nem tartozó dolgokat visznek bele, mint a politikai meggyőződés, vagy a vallás. Ez – tapasztalatom szerint – roppant elterjedt vélekedés, még olyanok részéről is, akik többé-kevésbé egyetértenek a kormány politikájával.

Ha az okokat keressük, azt találjuk, hogy manapság valamiféle vallás-pótlékká vált a tudomány. Sokakra jellemző egyfajta tudomány-messianizmus, az a gondolat, hogy a tudomány fogja megoldani a problémákat, válaszolni fog az égető kérdésekre – csak ki kell várni e válaszokat. Hogy mindez miképpen fejlődött ki, vált elterjedté, az hosszú-hosszú és unalmas fejtegetéseket igényelne, melyektől itt és most eltekintenék. Akit mégis érdekel, annak javaslom Khun, Lakatos és Feyerabend urak munkásságának tanulmányozását. Helyette az önigazgató tudomány hívei számára álljon itt egy történet arról, miképpen is működnek a dolgok valójában ott, ahol tudomány éppen igazgatja önmagát.

Szerencsére a kommunistából liberálissá vedlett értelmiségiek már nem ünnepeltetik velünk november 7-ét és hazánk „felszabadulását” sem április 4-én. Viszont egy valami megmaradt nekik, a Clara Zetkin, német szélsőbaloldali feminista (ő tekintett ránk évtizedekig az NDK 10 márkásáról) által meghonosított nőnap ünnepeltetése. Persze, mint minden egyes progresszív kezdeményezést, a nőnapot is egy támogatandó cél köntösébe bujtatják hőn szeretett kulturális marxistáink. Hiszen tényleg minden normális ember úgy gondolja nőnap nélkül is, hogy a nők és férfiak a törvény előtt egyenlők kell, hogy legyenek stb.

(Demonstrálók a Nők Menetén.)

A liberálisok szerint Soros György politikai befolyása puszta fikció, amit az Orbán-kormány talált ki, hogy a „menekültek” után – hiszen az illegális bevándorlás is „álprobléma” – újabb nem létező ellenséget kreáljon. Aki azt állítja, hogy Soros Györgynek Magyarországon és a világon jelentős politikai ereje van, az bizonyára üldözési mániában szenved, és túl sok összeesküvés-elméletet olvasott.