Az emberjogi doktrína univerzális, pártokon és politikai nézeteken átívelő elfogadottságnak örvend. Hivatkoznak rá bal- és jobboldaliak egyaránt, ez a pozitív kánon, amit szembeállítanak a zsarnokságokkal, diktatúrákkal. Talán épp e széles, majdhogynem kérdés nélküli konszenzusnak köszönhetően a doktrína tartalma megfoghatatlan, változékony, illékony. Általánosságban nehéz is bírálni, mert azt sem tudjuk, mit bírálunk.

Ezért érdemes a feltétel nélküli alapjövedelem példáját venni (Orbán Balázs egy más szemszögből már írt róla itt). Ez ugyanis remek példa arra, hogy egy doktrína miként inflálódik, és hogyan terjeszti ki logikáját mindenre – majd válik abszurddá.

A feltétel nélküli, mindenki számára egyenlő mértékben járó alapjövedelem kérdése évtizedek óta része a különböző nyugati országok utópisztikus társadalompolitikai vitáinak. Szerencsére mindezidáig Magyarországon a kommunista utópia gyakorlati megvalósulásának keserű tapasztalatai elegendő elrettentő erővel bírtak ahhoz, hogy a magyar közbeszédnek nem vált részévé ez kérdéskör. Ahogyan azonban várható volt, a gazdasági válság által keltett hullámok alkalmasnak bizonyultak arra, hogy néhányan jól meglovagolják ezt a régóta ismert, szélesebb körben soha meg nem valósult idealisztikus elképzelést.

Lélektanilag a feltétel nélküli alapjövedelemmel pontosan ugyanaz a probléma, mint a szocializmussal. Támogatói is ugyanarra építenek. Az egyenlőség és igazságosság mindannyiunk szíve által oly kedves ideájára. A probléma ott kezdődik, hogy az idea megvalósíthatatlan, illetve a megvalósítás érdekében kifejtett intézkedések olyan torzulásokhoz vezetnek, amelyek az abban élő nemzetek gazdaságát tönkreteszik és a normális társadalmat működtető szöveteket darabokba szakítják.