A történet úgy kezdődött, hogy Magyarország – mint minden más európai ország – különleges jogrendet (veszélyhelyzetet) léptetett életbe a koronavírus-járvány elleni védekezés érdekében. A baloldali ellenzék először megpróbálta megakadályozni a védekezésről szóló törvény elfogadását, majd, amikor ez nem sikerült nekik, régi jó szokásukhoz híven álhíreket kezdtek terjeszteni Brüsszelben és a mainstream nyugati sajtóban. A beizzított liberális fake news gyárakból olyan képtelenségek láttak napvilágot, minthogy a magyar parlamentet beszüntették, hogy Magyarország az egyetlen tagállam, ahol határozatlan ideig tart a veszélyhelyzet, és hogy a veszélyhelyzet visszavonásáról a kormány dönt majd.

Ezekre a hamis híresztelésekre a liberális politikusok és zsebújságíróik – mint az a bizonyos gyöngytyúk – rögtön rá is kaptak. Gondoljunk csak Donald Tusk vírusirtós beszédére: „Néhány politikus és néhány társadalom úgy viselkedik, mint egy vírus,” – mondta az EPP elnöke a magyarokról és Orbán Viktorról. De eszünkbe juthat a néppárti politikus szóhasználatát idéző nyílt levél is, amelyben nem kevesebb, mint 73 európai „közéleti személyiség” állította, hogy „Magyarország megmérgezi az európai eszményeket”, és hogy Európa két vírussal küzd egyszerre, a COVID-19-el és Magyarországgal.

Úgy tűnik, számukra sokkal kedvesebb időtöltés hazugságokat terjeszteni Magyarországról, mint a valódi problémákkal törődni.

Pedig van pár olyan ügy az unió asztalán, amivel érdemes lenne foglalkoznia Brüsszelnek. Érdekes kérdés például, hogy az Európai Unió járványügyi hivatala, az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) vajon miért vette hónapokon át félvállról a járványt. Az ECDC még az első európai koronavírusos beteg halálának napján, február 14-én is azt állította, hogy a fertőzés kockázata alacsony az Európai Unió lakosságára nézve. És talán az is megérne egy plenáris vitát, hogy az Európai Bizottság járványügyi szakértői csoportja – amelyet a pszichológus végzettségű Stella Kyriakides vezet – miért csak március 17-én kezdte meg munkáját.  

Sőt, akár azon is törhetnék a fejüket Európa vezetői, hogy hogyan akadályozzák meg az Italexitet. Brüsszel ugyanis nemes egyszerűséggel cserbenhagyta a járvány által leginkább sújtott Olaszországot, és egyedül az unió tehet róla, hogy pár hónap leforgása alatt 20-30 százalékponttal nőtt azoknak az olaszoknak az aránya, akik kilépnének az EU-ból.

Ezek azonban kényes ügyek, amelyeknek a megoldása valódi munkát igényelne.

A hazai és európai baloldal addig pörgette a Magyarországról szóló álhíreket, amíg sikerült elérniük, hogy április 17-én az Európai Parlament – a baloldali frakciók kezdeményezésére – politikai állásfoglalásban ítélte el Magyarországot és Lengyelországot a járvány elleni védekezés érdekében hozott törvények miatt. A két országot rágalmazó nyilatkozatot természetesen megszavazták a magyar baloldal képviselői is: igennel voksolt a momentumos Cseh Katalin és Donáth Anna, az MSZP utolsó EP-katonája, Ujhelyi István, a Gyurcsány-párt képviselői, Ara-Kovács Attila, Dobrev Klára, Molnár Csaba, Rónai Sándor, valamint Gyöngyösi Márton jobbikos politikus.  

Az állásfoglalás után a Brüsszel egy ideig összevissza beszélt – legalábbis a Bizottság liberális alelnöke, Vera Jourová egy röpke pillanatra megfeledkezett róla, melyik szólamot is kell játszania a Soros-kottából –, végül azonban csak megrendezésre kerül az újabb európai parlamenti kirakatper. A jogállamiság, a demokratikus értékek és az átláthatóság iránt mélyen elkötelezett EP a magyar kormány képviselőjének kizárásával vitatja meg a „magyarországi helyzetet” – miért is hallgatnák meg azt az országot, ahol a kritizált törvény hatályban van?

Az Európai Parlamentben ma ismét összecsapnak az álhírek és a tények. Utóbbiak azonban, az EP elnökének döntése nyomán, képviselet nélkül maradnak, így nagy meglepetésekre nem számíthatunk.

A kérdés már csak az: mit várhatunk a jövőben egy olyan Európai Parlamenttől (és egy olyan Európai Uniótól), amely már a látszatra sem ad kirakatpereiben, és álhírek alapján hozza meg politikai döntéseit? 

(Kép forrása: itt.) 

Az egész felhajtás úgy volt beállítva, mintha Bolsonaro brazil elnök nemcsak személyesen lenne felelős az erőtüzekért – amelyek egyébként minden évben természetes jelenségként is fellobbannak – hanem, mintha a gonosz konzervatívja (Orbán barátja!) direkte élvezné a tapírok, jaguárok és anakondák halálsikolyait. Persze, hogy-hogy nem, de kiderült, hogy nemcsak Brazíliában, hanem Bolíviában is ég az erdő, pedig ott egy darab Bolsonaro nincs, sőt, inkább haladó figurák vezetik az országot.

Ami ennél sokkal izgalmasabb, hogy az erdőkkel kapcsolatos bajokért nem kell ám átszelni az Atlanti-óceánt, még akkor se, ha valakit Grétának hívnak, és alig hatmillió eurós versenyvitorlást kap kölcsön. Meg hatvanfős stábot. Egyszóval, errefelé, Közép-Európában is van gond, ha nem is olyan, mint a trendi híradásokban. A probléma vázolásához vissza kell ugranunk az időben majdnem 100 évet, és először is a folyók helyzetét kell szemügyre vennünk. Ha nem is egy Amazonas, de azért elég jelentős vizekről van szó.

Ma már tudjuk, hogy egy szó sem volt igaz mindabból, amivel az ellenzéki sajtó itthon és külföldön próbált hisztériát kelteni. Ezt mutatja az a tény is, hogy Magyarországon már régen nem tüntetnek a túlóratörvény ellen, nem kezdődött sehol általános sztrájk emiatt, és nem láttunk példát túlmunkára kényszerítő intézkedésekre sem. A gazdaság eközben dinamikusan bővül, a reálbérek tovább nőnek, a munkanélküliség pedig történelmi mélyponton van. Az utcai zavargásokban, médiaperformanszokban összekovácsolódott ellenzéki roncsderbi az EP-választásra sem fogott össze, ismét leszerepelt, és azóta is inkább jelöltcastingokkal és alkudozással, mintsem érdemi politizálással múlatja az idejét. Orbán Viktor és a Fidesz viszont történelmi rekordrészvétel mellett történelmi rekordtámogatottsággal nyerte meg a májusi EP-választást.

Most, hogy az indulatok lecsillapodtak, és amikor Jean-Claude Juncker Európai Bizottsága éppen az álhírek terjesztését jelöli meg az Európa előtt álló legfontosabb kihívások egyikeként, emlékezzünk meg a fake news gyárak legszánalmasabb írásairól.

1. Magabiztos tájékozatlanság

Nehéz nyelv a magyar, ráadásul kevés rokonságot mutat az angollal, ugyanakkor az önvezető autók, az okoseszközök, és a Google korában talán mégis elvárható lenne, hogy a tudósítások alanyainak, főszereplőinek nevét képes legyen leírni a minőségi újságírásra oly büszke nemzetközi média. Ehhez képest Magyarországot 2018-2019 fordulóján egy bizonyos Victor Orban vezeti, pártjának szóvivője pedig egy Balasz Hidvegi nevű ember. A liberális reménysugarat jelentő ellenzék húzónevei Arkos Hadhazy és Bernadetter Szer.

Elsőre ugyan szőrszálhasogatásnak tűnhet, de a folytatásból kitűnik, hogy a gondatlanság-pontatlanság nem hiba, hanem rendszerszintű tulajdonsága a hazánkról tudósító angol nyelvű médiának.

Ami, egyébként, már csak a józan ész szerint is, a vizsgálat kezdetekor nyilvánvaló volt, hiszen elképzelhetetlen, hogy több ezer kilométerről befolyásolják több mint százmillió amerikai választó véleményét. Mert ugyebár az ún. „közösségi média” amit e befolyásolás fő eszközeként megneveztek egyáltalán nem gyakorol akkora valós hatást, mint amekkorát tulajdonítanak neki. Ehhez elég csak egy pillantást vetni arra, hogy a honi ellenzéki tünciken hányan jelzik részvételüket, egyetértésüket a Facebookon és hányan mennek el valójában. Mert egy dolog kattintani és egy másik valójában cselekedni.

Gyakorlatilag Trump megválasztása óta terjesztik a haladó sajtóorgánumok ezt a legendát az „oroszok” által meghekkelt választásokról, mindenféle bizonyíték nélkül. Ennek egyik, tán a fő oka, a hitetlenkedés volt. El nem tudták képzelni, hogy a „nép” nem egy frusztrált, hazug vénasszonyt választott, akit ők javasoltak, hanem Trumpot. Ezért kellett hirtelen egy bonyolult és hihetetlen összeesküvés elméletet kreálni. Ez az elmélet aztán kikelt és szárnyra kelt a haladó médiában, szerte a világban, ahol ilyeneket olvasnak, hallgatnak, vagy néznek. Végül már mindenütt az orosz medve karmos mancsát látták, ahol nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ők szerették volna.