Egy februári napon bejelentés érkezik a rendőrséghez a Facebooktól, miután a közösségi médiaóriás gyűlöletkeltőnek ítélt egy bejegyzést: 

„Szinte hihetetlen, de a közveszélyes bevándorló ezek után is szabadon járkálhat, és várja a tárgyalását.”

A Facebook életbe léptette az ilyen esetekben szokásos protokollt: az ominózus mondatokat eltávolította a felületről, majd jogszabályi kötelezettségeinek eleget téve értesítette a rendőrséget, és a nyomozóhatóság rendelkezésére bocsátotta a gyűlöletbeszéddel gyanúsított felhasználó IP-címét.

A bejelentést követő reggelen a kerületi rendőrkapitányságról szirénázó autók indulnak a megjelölt lakáshoz. A rendőrség az előállítást a szokásos időpontban, hajlani ötkor hajtja végre, amikor a gyanúsított minden bizonnyal mély álomban van, és a lehető legfelkészületlenebbül éri a hatósági intézkedés.

A közösségi oldalak cenzúrája, a politikai ellenfelek jogi vegzálása, a politikai korrektségbe csomagolt véleményterror megtették hatásukat. A válaszoló németek háromnegyede nem mer nyilvánosan politizálni.

Amikor a rendszerváltó országok polgárait harminc éve a demokráciáról kérdezték, a többpártrendszer és szabad választások után rögtön a véleményszabadság jutott eszükbe. Ez a jog az amerikai alkotmányban is kiemelt helyen szerepel, nem véletlenül büszkék rá Donald Trump országában.

A vén kontinensen azonban más módi járja. Amióta Angela Merkel és a Facebook ura, Mark Zuckerberg egy New York-i találkozóján véletlenül bekapcsolva maradt egy mikrofon, pontosan tudhatjuk, hogy a kancellárnak nem tetszik a közösségi oldal „ellenőrizetlensége”. Berlin hozott is egy törvényt, ami akár 50 millió euró büntetéssel is sújtja a nagy elérésű közösségi oldalak üzemeltetőit, ha azok „gyűlöletbeszédnek” adnak teret. Ennek fogalmát persze a mainstream határozza meg, például a Soros György és mások által bőkezűen finanszírozott Correctiv.

Dolgoznak rajta.

Olvasom a haladó, függetlenobjetív HVG-ben a Győrffy Dóra professzor asszonnyal készített interjút, mely alapvetően az orosz–amerikai viszonyról szól, ám nagyon gyorsan, néhány lépésben eljut, a CEU-ügy kapcsán, a magyar–orosz viszonyhoz is. (Rém szórakoztató egyébként, hogy a CEU ügyében olyanokat kérdeznek független szaktekintélyként a haladó sajtóban, akik számára a CEU menése, vagy maradása egzisztenciális kérdés, tehát véleményük a legenyhébben szólva is elfogult.) A hölgy egy megcáfolhatatlan szakértőt idéz, jelesül a Kaszparov nevezetű sakkozót, aki a fekete-fehér bábukat cserélte fel az ellenzéki aktivistásodással és akinek meglepő vélemény szerint: „Magyarország egyértelműen ügynöke Oroszországnak.” Nevezzük ezt talán Kaszparov-megnyitásnak. Az interjú maga hosszú és nélkülözi az újdonságokat, de engem mégis elgondolkodtatott. Roppant vicces például az interjúban az obligát „orosz hackerek” előkerülése, akik végzetesen befolyásolták az amerikai választásokat. Mint a professzor asszony elborzadva mondja: „Közel 150 millió embert értek el csak a Facebook-on!” Csak azt nem értem, miért kellenek ehhez orosz hackerek? Hiszen – mint megtudtuk – maga Cukorhegyi árulta az adatokat bárkinek jó pénzért.

Zuckerbergék első, nagy nyilvánosságot kapott „lebukása” 2014-ben következett be. Ekkor szivárogtak ki dokumentumok a vállalatóriás titkos pszichológiai kísérletéről, amely során közel 700 000 felhasználó hírfolyamát manipulálták. A felhasználók tudta és beleegyezése nélkül zajló kísérlettel Zuckerbergék azt akarták kideríteni, hogy a közösségi oldalon megjelent bejegyzésekkel, hírekkel tudják-e befolyásolni a felhasználók érzelmeit. Habár a kísérlet hivatalos eredménye nem ismert, de a későbbi fejlemények alapján biztosra vehetjük, hogy Zuckerbergék feltételezése megerősítést nyert. 2016-tól egyre több olyan ügy került nyilvánosságra, amelyekből világossá vált, hogy a Facebook aktívan manipulálja a közösségi oldalon megjelenő tartalmakat. A jobboldali hírek szisztematikus háttérbe szorítása, a migránsokkal kapcsolatos negatív hozzászólások törlése, profilok felfüggesztése, az „álhírek” elleni szent háború egytől egyig a hírek intézményesített manipulálásának, és így a felhasználók befolyásolásának az eszközei.

Sokan minderre csak legyintenek, mondván: akárhogy is manipulál a Facebook, engem nem tud befolyásolni, hiszen tudom, hogy miben mesterkedik. Igen ám, de a közösségi média befolyásolási technikája nem a tudatos énünkre, a racionalitásunkra hat, hanem egy sokkal nehezebben kontrollálható részünkre: az érzelmeinkre.