Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?
Nem, nem igaz.
Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.
A forint nehéz születése előrevetíti az euró sorsának beteljesülését, a fedezet nélküli pénznyomtatást. A nyugat-európai magazinok és könyvesboltok tele vannak az euró összeomlásáról és az azt követő — például aranyalapú — pénzügyi rendszer lehetséges módjairól szóló írásokkal.
Abban minden szerző egyetért, hogy a fiat-pénzrendszer elérte teljesítőképessége határát. Ebben a pénzt papírra nyomtatják és annak az aranyérmével — vagy válság idején a kockacukorral, cigarettával vagy nejlon-harisnyával — ellentétben semmilyen saját értéke nincsen. A papírpénz fedezete az a hit, hogy a mögötte álló nemzetgazdaság annyi árut és szolgáltatást ad érte, amennyit a piac reálisnak tart. Eddig a történelem minden fiat-pénzrendszere összeomlott. A kérdés csupán az, hogy mikor?
Az üléspont határozza meg az álláspontot. A németek jóléte felerészben az exporttól függ, aminek aránya a csökkenő kereslet, alacsony olajár és a Kínával körvonalazódó kereskedelmi háború miatt aligha tartható fenn. Nem csoda, ha Berlin a német Európa az EU mint házi piac egyben tartásában érdekelt. Ehhez asszisztálnak a brüsszeli eurokraták, a multicégek, no meg a spekulánsok, akik az egységes és nagy piacokat szeretik.
A britek sosem szerették, ha a kontinens hatalmai dominálják őket. Napóleon, Hitler és Sztálin hadait angolszász összefogással tartották távol a szigettől. Most is valami hasonlóra készülnek, bár ennek formája és sikere még kétséges. A Brexit azonban nyitott egy európai alternatívát és megmutatta, hogy az “ever closer union” nincsen kőbe vésve.
Mennyire lehet azt a klubot komolyan venni, amely a saját szabályait sem tartja be? Az euró bevezetésekor a németek és a franciák kompromisszumot kötöttek, miszerint a déliek felügyelhetik a közös valutát, ám “cserében” az legalább olyan erős lesz, mint a német márka.
Az euró értékének megőrzését szolgálták az ún. “Maastrichti konvergencia-kritériumok”, amelyek matematikai pontossággal határozzák meg a költségvetési és államháztartási hiány, az infláció és az irányadó kamatszint mértékét. Mivel egyes országok jobban belenyúltak a mézes bödönbe, 1997-ben a Stabilitási és növekedési paktummal megerősítették a teljesítendő költségvetési elvárásokat, valamint szankciókat is rendeltek a túlzott deficitet felhalmozó országok kordában tartásához.
Az már a sors fintora, egy az elsők között pont Németország ellen indítottak ilyen eljárást, amit Schröder akkori kancellár csak a szociális kiadások csökkentésével tudott kivédeni. A déli országok azonban nem kértek a megszorításokból neoliberális strukturális reformokból, ezért újabb szabályokra és szankciókra volt szükség. Ezt a 2011-es magyar uniós elnökség idején elfogadott költségvetési Sixpack-től várták. Hiába.
Amikor Jean-Claude Juncker akkori bizottsági elnököt arról kérdezték, hogy a hatályos közösségi jog alapján miért nem indítanak túlzottdeficit-eljárást Franciaország ellen, így válaszolt: “Hát Franciaország kérem, az Franciaország!”. A 2002-2010 közötti elpocsékolt nyolc év után kormányra kerülő Orbán-kormány valamiért nem számíthatott ilyen megértésre.
Elmúlik?
