Az Európai Néppárt elnökének üzenete világos: itt az ideje, hogy az EPP-t alkotó jobbközép pártok a baloldalon keressenek új szövetségeseket a kormányzáshoz.

Régóta sejthető, hogy az Európai Néppártban vannak olyan politikusok, akik a radikális baloldal felé is hajlandóak nyitni, és keresik a szövetségkötési lehetőségeket. A boszorkánykonyhát, ahol elkezdték kikotyvasztani ezt a keserű főzetet, Ausztriának hívják. Sebastian Kurz kancellár néhány napja jelentette be, hogy az Osztrák Néppártnak és a Zöldeknek sikerült megállapodniuk a kormányalakításról. Kurz maga is elismerte, hogy két egymástól nagyon távol álló párt programját hangolták össze, aminek eredményeként született meg a közel 300 oldalas kormányprogramnak becézett kompromisszumgyűjtemény. A konzervatív-zöld koalíció előkészületei már Németországban is zajlanak: nem a véletlen műve, hogy a mainstream nyugati média már most azt szajkózza, hogy a 2021-es választás esélyese Angela Merkel CDU-ja és a Zöldek, akik között már-már elkerülhetetlen a koalíciókötés. A német Die Welt napilap túláradó örömmel üdvözölte az osztrák ÖVP-Zöldek koalícióját: „Olyasvalami történik a szomszédunkban, amiről az itt élők még csak álmodoznak. […] Egy új politikai korszak nyitánya, amelyet két Európa-párti politikai erő hoz létre, akik a nemrégen tartott választáson egyértelmű győztesekként emelkedtek fel.”

Sebastian Kurz kancellár és Werner Kogler, a Zöldek listavezetője.

A bajor politikus álláspontját a szél ide-oda fújja. A CSU előző elnöke, Horst Seehofer idején még konzervatív volt, ám amikor kiderült, hogy ez kevés a bizottsági elnökséghez, Angela Merkel politikáját követve ő is balra sasszézott.

Ennek része a Soros-egyetemért való aggódás is. Ahogyan arra már többen rámutattak, a veterán spekuláns hálózata legalább 226 jelenlegi EP-képviselőt tudhat “megbízható szövetségesei” között. A Néppárt soraiban is legalább 36-an vannak, akik közül sokan újráznak májusban.

A CEU ügye a balliberális gőg iskolapéldája. Már hat éve tudott volt, hogy az Európai Gazdasági Térségen kívüli anyaintézménnyel rendelkező, küldöldi diplomát kiállító hazai egyetemekre új akkreditációs szabályok fognak vonatkozni. A kormány és a hazai felőoktatási intézmények ugyanis meg akarták szüntetni azt a versenyelőnyt, hogy diákok egy képzéssel két diplomát kapjanak.

Ezért már csak olyan külföldi egyetemeket akkreditáltak, melyek anyaországában valóban működő campusa van. A CEU ezt nem tudta, és legyünk őszinték, nem is nagyon akarta teljesíteni. Az “ő” elvárásuk és az “ő” véleményük szerint a kormánynak a status quo ante-t kellett volna prolongálnia. Sokáig nem látszott, hogy a CEU vezetése az ultimátumok mellett bármilyen erőfeszítést tenne a magyar törvényeknek való megfelelésre. Csak a Bard College-dzsal 2017 nyarán kötött megállapodást tették a kirakatba, majd tavaly decemberben egy újabb ultimátum után bejelentették, hogy az amerikai diplomát adó képzéseiket Bécsbe viszik.

Nehéz lesz felturbósítani. A CEU New York államban található "campusa" mindössze egy tornácos, fehérre meszelt faházból áll.

Természetesen, ha a valóság és annak leírása közötti különbséget vizsgáljuk, akkor adódik egy jóval közvetlenebb, mondhatni prózaibb  összefüggés is. Arisztotelész, a nyugati gondolkodás egyik atyja, hívja fel a figyelmünket arra, hogy végtelen sok dolog létezik ám a szavaink száma véges. Így szükségképpen lesznek szavak, melyeket több dologra is alkalmazunk, ez pedig nyilvánvalóan zavarja a megértést, a többféle, nem azonosított értelemben használt szavak is látszat-valóságot képeznek. Ékes példája a nagy sztagirita igazának az a kavarodás, mely a Fidesz vélt – egyeseknek remélt – kizárását övezi az Európai Néppártból. Ha megnézzük kicsit közelebbről a körülményeket, melyben a kizárás lehetősége felvetődött, rögtön láthatjuk, hogy a leírásban két olyan politikai műszóval is találkozunk, melyek nem azt jelentik, amit gondolnánk róluk.

Az első rögtön a „parlament” szó. A parlament – a hatalmi ágak klasszikus felosztása szerint – a törvényhozó hatalmi ág. Feladata elsősorban azon szabályok, törvények megalkotása, melyek a társadalmi együttélést, a termelést és még számtalan más terület működését meghatározzák. Ennek értelmében a parlament által alkotott törvények kötelezőek a végrehajtó hatalom és általában mindannyiunk számára. Létezik azonban az európai „Parlament” is, amely nem hozhat ilyen szabályokat, hiszen döntései közvetlenül nem kötelezik a tagállamokat és ezeken keresztül az egyes embereket. Az ott született határozatok egy bonyolult rendszeren keresztül végül a tagállamok vezetőiből álló grémium elé kerülnek, akik aztán konszenzusos alapon, saját nemzeti érdekeik szerint eldöntik, hogy lesz-e valami belőlük.