Európai értékek –
Bármi, ami a nagy nyugati országok vélt vagy valós érdekét szolgálja. Illetve: német autógyárak.
Uniós támogatás –
Magyarul: üveggyöngyök, amit az unió keleti végein élő barbár hordák elé kell szórni, cserébe a belső piacuk lerablásáért.
Szolidaritás –
"Vigyétek el tőlünk a migránsokat!"
Jogállamiság –
Bármi, amire Nyugaton azt mondják, hogy az.
A járvány első hulláma elmúlt, és vele kimúlt egy igazságosabb világ reménye is. Az amerikai birodalom ellenőrzése fölötti harcban elnökválasztási kampányban a Wall Street, Hollywood és a Szilícium-völgy milliárdosai most éppen a feketéket ámítják azzal, hogy bábjuk a demokrata jelölt majd elhozza az igazságos társadalmat.
Pedig a szegények problémáira a tartós megoldást a jobboldal kínálja, a járvány előtt Magyarországon és az USA-ban is szárnyalt a gazdaság, soha nem látott szintre csökkent a munkanélküliség, soha ennyi fekete, spanyolajkú, vagy cigány nem dolgozott, mint idén év elején. Erről kell most a figyelmet elterelni.
Biden megválasztásával Berlinben és Brüsszelben fellélegeznének, azt remélve, hogy a dolgok visszatértek “rendes” kerékvágásukba, és Trump csak egy baleset volt.
A német uniós elnökség pont azt a politikát szeretné Európában keresztül boxolni, amire a britek és az amerikaiak 2016-ban már nemet mondtak. Csak sajnos kevesen emlékeznek már erre, hiszen az aktuális válság fontosabb, mint a tapasztalat.
Meddig bírja?
A német szakkönyvek slágerlistáit már a kettővel előző válság óta a pénzügyi crash-ről szóló könyvek vezetik. Ezek egyik kedvenc témája az euró sorsa. A guruk a világvége szcenáriók mellett — jó pénzért — saját befektetési tanácsaikat is megosztják a megtakarításáért aggódó polgárral. Az aggódás jogos.
Az euró ugyanis egy hibás félkész termék. Eredetileg csak a fejlett és versenyképes északi tagországokra találták ki, amelyek egy ilyen erős közös valuta mellett is versenyképesek. Olaszország és Görögország csatlakozásával azonban a “francia felügyelet alatti európai német márka” a délieknek túl erőssé vált. A megszorításokat probléma megoldását elhalasztották, és a gyengébb ellenállás irányába mentek.
A mostani válság lényege pont abban rejlik, hogy az Európai Központi Bank (EKB) minden írott és íratlan szabályt áthágva elérte kapacitásának határait. Most az EU-n a sor. Mario Draghi 2012-es “Bármibe is kerül!” mondata óta legkevesebb €3,000 milliárdot pumpáltak az eurózóna országaiba, ám az eredményt jóindulattal is csak szerénynek lehet nevezni. Mármint a gazdaságit. Őszintébb pillanataikban a brüsszeli politikusok ugyanis elmondják, hogy “ez az ára Európa egységének”, vagyis Matteo Salvini és Marine Le Pen hatalomtól való távoltartásának. Ők ugyanis kivinnék országaikat az örök adósok mókuskerekéből, és akkor az euró kártyavár hamarabb omlana össze.
Mire lesz elég?
Fél százalékot kérek! Kettő és fél lett, maradhat? – Nagyjából így zajlik a brüsszeli szívességpiacon az alku. Soros György múlt hétfőn írt egy cikket, amelyben most éppen a járványra való hivatkozással adósítaná el Európát. Az újkori népvándorlás csúcsán még “csak” 30 milliárd euró hitelt javasolt a migráció kezelésére. Majd jött az új Marshall-terv Afrikának, amely négy éven át az uniós országok GDP-jének 1,4 százalékát, vagyis összesen kb. ezermilliárd eurót tett volna ki.
Az ezermilliárd szép kerek szám, kellően megmozgatja a spekulánsok “piacok” fantáziáját. Összehasonlításként: ekkora volt az unió hétéves költségvetése 2014 és 2020 között. Soros György cikkében azt javasolta, hogy az EU adjon ki úgynevezett örökjáradék-kötvényeket, amelyek tőkéjét nem, csak kamatát kell visszafizetni. Soros 0,5% kamatot javasolt, ami évi ötmilliárd euró lenne, vagyis a hitelezők kétszáz év múlva jutnának pénzükhöz.
Ennyi filantrópia láttán az ember fia már kezd meghatódni, hacsak nem lenne ugyanazon az oldalon egy pár nappal korábbi cikk, amiben ki más, mint Guy Verhofstadt és szerzőtársa konzervatív “becslésként” 2,5% kamattal számol. Mások akár három százalékot is elképzelhetőnek tartanak.
Fél százalékot kérek! Kettő és fél lett. Maradhat?
