Utóbbi olyan nemzetközi jogi kapcsolat két (vagy több) állam között, amelyben a protektor-állam védnökséget vállal a másik állam (vagy államok) felett. A védnök átveszi az irányítást az érintettek kül- és hadügyi szférájában, nem beszélve a gazdasági adminisztrációról, miközben azért a védencek néhány területen úgymond bizonyos fokú önállóságot élvezhetnek. Ehhez a gyakorlati csendőr pertuhoz a védnök masszív erőfölénye szükségeltetik, máskülönben a potens védenc(ek)nek még szuverén gondolatai támadhatnak, márpedig ebben a struktúrában a szuverenitás nem kívánatos, ahol ilyesmi üti fel a fejét, ott a protektorátus instabil.    

Magyarország környezetében két protektorátus van kiépülőben. A leendő - német (és Benelux) vezérlésű – föderatív Európai Egyesült Államok de facto ebbe a státusba süllyesztené a ma még többé-kevésbé szuverén tagállamokat, miközben az Amerikai Egyesült Államok az Európai Unióval tenné ugyanezt, illetve ne kerteljünk, már teszi is.

A masszív erőfölény – egyelőre - mindkét esetben biztosított.

Nem én mondom ezt, Ben Rhodes mondja, Obama elnök egykori tanácsadója. "Összefogással legyőzhetők az autokraták. Amerikában és Izraelben már sikerült, és jövőre Magyarország következhet. Az Obama-kormányzat hibázott, amikor nem ismerte fel időben, hogy a demokrácia ügyének védelmét nem lehet kizárólag Brüsszelre bízni."

Persze hogy nem lehet. Hogyan is lehetne? Washington nélkül nem megy, nem is ment soha.

Tiszta sor.

Brüsszel és Berlin a tagországokat két intézményen keresztül tartja sakkban: a központi bank (EKB) és az uniós bíróság (EUB) által. Mivel nem vagyunk az euró(adósság)zóna tagjai, marad(na) az uniós bíróság. Ha ennek hatalmát is sikerül most visszanyesni, a V4-országok idővel nettó befizetővé és meghatározó tényezővé válnak. Pont ezt akarják elkerülni.

Az Euroszojuz a Hidegháború szülötte, az akkori amerikai befolyási övezetbe tartozó országok alapították. Nagyjából azonos fejlettségű országok voltak a tagjai, amelyek alkuk sorozatán keresztül találták meg a számításukat. Ebben a szakaszban még a (szociális) piacgazdaság biztosította a gazdasági növekedést és a széles jólétet. Az egyes tagországok nemzeti érdeke összeegyeztethető volt a jól felfogott európai érdekkel, ezért szoktuk Helmut Kohl és François Mitterand példáját nosztalgiával emlegetni, akik ebbe a mátrixba integrálták a kisebb és közepes tagországok érdekét. Röviden az integrációt akkor még a win-win-helyzetek jellemezték.

Persze olvashatóak mindenféle elképzelések, pró és kontra arról, hogy úgy általában milyen lenne. A legfontosabb érv, megfelelően korunk szellemének, gazdasági jellegű. Azt mondja, hogy csak az egyesült Európa képes felvenni a gazdasági versenyt Kínával és Amerikával. Ez meglehetősen sánta érvelésnek tűnik, hiszen az európai egyesülés jelenleg is gazdasági értelemben a legerősebb, és nem nagyon látom át, hogy a birodalmi egyesülés mit tehet még hozzá a jelenlegi állapothoz.

Az egyesült unió képe kissé elmosódott és nagyjából annyi, hogy akkor majd minden jó lesz. Az ördög azonban – mint azt tudjuk – a részletekben rejlik. Jósolni természetesen nehéz dolog – mint Mark Twain mondta: különösen a jövőre vonatkozóan – ám most mégis kísérletet teszek rá, hogy legalább egy szempontból, elmélkedjek róla.

Ha létrejönne az európai birodalom és az továbbra is a parlamenti demokrácia talaján állna, akkor annak a legfőbb törvényhozó szerve nyilván az európai parlament lenne. Az a parlament, amely jelenleg – meglátásom szerint – egy nagy vidám bolondokházaként működik. Működésére a tétnélküliség nyomja bélyegét és többnyire jogainak, hatáskörének bővítésével van elfoglalva, anélkül, hogy pontosan tudni lehetne: mire használná ezeket a megnövelt jogköröket. Ez a hisztériás és többnyire kisszerű antipátián alapuló működés aztán rányomja bélyegét az egészre.