Azzal, hogy Trócsányi László karnyújtásnyi közelségbe került a bővítési biztosi tisztséghez, Magyarország óriási esélyhez jutott. Ez komoly pozíciójavulás a nálunk tízszer nagyobb Ukrajnával szemben és lehetőség, hogy Magyarország előnyös megállapodásokat kössön a Balkánon. Hosszú út vezetett idáig, és elsősorban nem is az elmúlt hónapok mesteri taktikai húzásaira gondolok, hanem arra, hogy Orbán Viktor idejekorán felismerte a Nyugat-Balkán és az Európai Unió déli bővítésének jelentőségét. Mert legyünk őszinték: miközben folyton Ausztriához és Németországhoz mérjük magunkat, mi egyelőre nem az ő ligájukban focizunk. Ők túl erős versenytársak. Sokkal több lehetőség kínálkozik a Balkánon, amiről a nyugatos orientációjú magyar politikai élet hajlamos megfeledkezni.

Ki most a soros elnöke a háromtagú boszniai államelnökségnek? Melyek a szerb gazdaság húzóágazatai? Ki kormányozza jelenleg Albániát? Nagyon keveset tudunk a nyugat-balkáni térségről, pedig az elmúlt ezer évben Magyarország sorsát legalább annyira befolyásolta az, hogy mi történik a Balkánon, mint hogy milyen folyamatok zajlanak Nyugaton. Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a balkáni térség fontosságát csak a legnagyobb vezetők értették meg: Szent István, Luxemburgi Zsigmond, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás tudták, hogy az ország sorsa fordul azon, ami a Balkánon történik.

Ne legyenek kétségeink, ők továbbra is a nagy terven dolgoznak: határvédelem helyett határ” menedzsmentet” akarnak. Magyar határvadászok és honvédek helyett Frontexet. Jogi határzár helyett a “menekülők” befogadását és (kötelező) szétosztását.

Gyurcsányné szerint Magyarország “egyre távolodik” Európától. Egy viszonylatban biztosan, hiszen nálunk nincsenek no-go zónák; nem kell attól félnünk, hogy fényes nappal metró, vagy vonat elé löknek minket; autóval vagy kamionnal hajtanak a tömegbe; esetleg késelés áldozatává válunk.

Képzelgésnek tartja a migrációt. 

Először is, a német politikusnő neve csak azután merült fel, hogy a csúcsjelölti rendszer csődöt mondott. Nem titkos favorit volt, nem egy mesterterv része, hanem kényszer szülte kompromisszum. Amikor a legnagyobb EP-frakciók eredeti jelöltjei – Manfred Weber és Frans Timmermans – hosszas alkudozások eredményeként kiestek a játékból, Merkel előhúzta kalapjából a kompromisszumos von der Leyent. A német védelmi miniszter asszony tehát valójában senkinek sem a jelöltje, csak azé a Merkelé, aki politikai karrierjének végnapjait éli.

Másodszor: von der Leyen két hét leforgása alatt, bármiféle európai kampány nélkül lett az Unió első számú vezetője. Szinte teljesen ismeretlen az európai közvélemény előtt, igazi elit-jelölt. Arisztokrata családban nőtt fel – a Euronews uniós hírportál hangsúlyozza, hogy nemesi származásukat egészen az 1600-as évekig vezetik vissza –, édesapja pedig az Európai Bizottság főtitkára is volt (von der Leyen maga is Brüsszelben született).

A személyzeti kompromisszummal sincs különösebb baj: némi jóindulattal még az a pontatlan mondat is oké, hogy senki sem győzött, de mindenki nyert.

Valamicskét. (Ha mást nem, legalább a pozitív értelmezés lehetőségét.)

A legtöbbet kétségkívül Emmanuel Macron nyerte, aki a háttéralkuk során egy kígyó türelmét és egy róka ravaszságát elegyítette magában.