Galló Béla
Galló Béla politológus

A francia beteg

Egy neves francia HR-es (Francois Bert) szerint Emmanuel Macron „toxikusan” nárcisztikus személyiség. Olyan ember, aki nem viseli el a szembesítést a valósággal.

Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.

Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Nyugaton a helyzet változatlan

A midterm minapi politikai eredménye (Trump győzelme a szenátusban, a demokratáké a képviselőházban) egyértelműen jelzi, Amerika egyelőre elnapolta a nagy összecsapást két társadalmi énje (leegyszerűsítve: a fehér és a színes) között.

Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.


Galló Béla
Galló Béla politológus

A Jobbik eset

Az ellenzéki pártokról csupán európai összehasonlításban érdemes még írni, egyébként szinte semmi önsúlyuk nincsen. A valóságtól tisztes távolban úszkálnak a média-felületeken, főleg hangerővel és egzisztenciális belharcokkal próbálva pótolni a pótolhatatlant: a politikai jelentőséget.

Csak a Demokratikus Koalíció sorai rendezettek. Persze nekik könnyű, lévén e párt Gyurcsány Ferenc egyéni passziója, ő pedig kétségtelenül roppant fontos funkcióval büszkélkedhet: övé Orbán Viktor leghasznosabb idiótájának megtisztelő szerepe.  Mostanság két-háromszáz fős tömegekkel az utcáról akarja megdönteni a kormányt – mi ez, ha nem a krónikus ellenzéki kókadtság előzékeny rózsadombi bizonyítéka?

Az ellenzék impotenciája nemigen türemkedik ki az aktuális európai mintázatból. Leszámítva egy-két kivételt, a balközép és a zöld pártok szerte Európában lejtőre kerültek, ám az okoknak akárcsak a felsorolása is meghaladná e blog kereteit.      

A Jobbik másik eset.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Európai értékek?

Szinte naponta halljuk, hogy Magyarországon sérülnek az európai értékek, illetve, a másik változatban, hogy Magyarország megsérti az európai értékeket. De vajon mik ezek az „európai értékek”? A közkeletű, divatos pc-blablát mindenki fel tudja mondani, miszerint a tolerancia, nyitottság, stb. Hogy ezek pontosan mit jelentenek, azt viszont nem tudja senki. Ebbe a csomagba tartozik a „szolidaritás” is.

Ebben a tekintetben hangzik el legtöbbször az a vád, hogy Magyarország nem-európai viselkedést mutat. Vagyis, lefordítva a valóság nyelvére: Magyarország nem volt hajlandó a német kancellárasszony elsőre rövidlátó (vagy inkább öngyilkos) és bugyután hurráoptimista „Wir schaffen das”-ja mögé beállni. A magyar kormány nem akarta azt a gyermeteg hülyeséget elhinni, miszerint a szír agysebészek és fizikusok gyalog menekültek át az egész Közel-Keleten, hogy Németországba jussanak. Sem azt a hülyeséget, hogy „menekülnek”, sem pedig azt, hogy Németországot a biztonság miatt célozták meg, és nem az életszínvonal miatt. Mint ahogyan azt is nehéz megenni, hogy valaki egy háborús övezetből, szétlőtt városok közül érkezve a lakásának az eladásából finanszírozta az utazását. Vagyis, a végtelenül ostobácska mese visszautasítása önmagában is a „szolidaritás” felmondása volt. És hogy kivel? Hát a német és az európai haladókkal, a liberális megmondó elittel és annak vezetőjével, a kancellárasszonnyal. Azután az is a „szolidaritás” felmondásának számított, hogy Magyarország nem hajlandó a migránsokat átvenni a migráció ellen semmit nem tevő Olaszországtól és Görögországtól. Sőt, nem csak, hogy semmit nem tettek, hanem az embercsempészek által 20 kilométernyire elszállított migránsokat (akik már ránézésre sem Szíriából, hanem Fekete-Afrikából jöttek) a hatóságok átvették és továbbtaxizták az 500 kilométernyire fekvő európai kikötőkbe. Az eredmény közismert: az európai embereket kiszorító no-go zónák felbukkanása, az európai emberek életét kioltó terroristák ámokfutása, az európai nőket erőszakoló migránsok szinte napi szintű felbukkanása, a szervezett bűnözés megerősödése.