Közhely, de igaz, a Biden-kormányzat Donald Trump elnökségének több intézkedését folytatja. Trump, amolyan game changerként, a maga vadnyugati módján berúgta a Világ ajtaját, bekiabálta, hogy America First!, majd új feltételeket támasztott szövetségeseknek és riválisoknak egyaránt. A maga nyughatatlan stílusában és tempójában a neki kiszabott négy évben is komoly változást akart elérni, amit a konfliktusok kihegyezésétől remélt.

Az amerikai Deep State örült egyes döntéseknek, ám a stílus, a tempó és a kiszámíthatatlanság, valamint az a tény, hogy a Deep State egyes részeit is visszanyeste volna, már nem volt ínyükre. Biden megígérte ugyan, hogy az unilaterális fellépéstől visszatér az effektív multilateralizmushoz, ám az afganisztáni kivonulás és az ausztrál tengeralattjáró-üzlet is amerikai magánszámnak számít. Nézzük akkor azokat az intézményeket, amelyek a nyugat szorosabb integrációját szolgálnák.

Létezik egy legenda, egyfajta távoli előképe mindannak, ami most történik velünk. Amikor Aquinói Szent Tamás meglátta az Albertus Magnus által épített embermást, az emberi hangon megszólaló, embernek látszó androidot, dühében és félelmében a földdel tette egyenlővé mesterének munkáját. Könnyen azonosulhatunk az érzéseivel, hiszen az emberi szellem és az emberi szabadság, a szabad akarat nem pótolható a gépek programozott rabszolgaságával. Ma nagyon azonos eredetű átalakulás zajlik körülöttünk még akkor is, ha nincs módunk Szent Tamáshoz hasonló módon reagálni rá.

A demográfia kérdése sokkal több puszta szociológiai-szakpolitikai problémánál. Valójában egy civilizáció életerejéről vitatkozunk. Mi, nyugatiak, a viszonylagos jólétben hajlamosak vagyunk azt gondolni és úgy érezni, hogy a kellő fogyasztói komfort megszerzéséhez szükséges pénz minden emberi szükséget kitölt. Végzetes tévedés. A cukormázon keresztül látva a harmadik világ helyzetét ugyanis felismerhetjük, hogy az igénynélküliség az európai mércével beláthatatlan embertömeggel párosítva hatalmas energiákat összpontosíthat. Olyan mértékűeket, amelyeket jóléti-fogyasztói demokráciáink tartópillérei nem viselhetnek el, ha egyszer ez az erő rájuk szabadul. Láthatjuk mindezt az összes befogadó ország általános gazdasági és társadalmi helyzetén. A következő években pedig ennek a döntésnek a rezsijét akarják minden európai uniós tagállammal megfizettetni.

A Rudyard Kipling által a “birodalmak temetőjének” (Graveyard of empires) nevezett Afganisztánt a brit és a szovjet hadsereg, és most az amerikaiak által vezetett NATO sem tudta megtartani. Az amerikaiak kudarca annyiban nagyobb, hogy nem vették figyelembe a Colin Powell korábbi vezérkari főnök és külügyminiszter által még az 1991-es Öböl-háború előtt megalkotott (Powell-)doktrínát: csak akkor szabad katonai eszközökkel beavatkozni, ha van világos exit stratégia. Afganisztánban sem volt ilyen.

Kezdetben jó ötletnek tűnt a 9/11 terrortámadásokért felelős terrorszervezet, az Al-Qaeda hátországának számító közép-ázsiai ország elfoglalása, ami biztosította az USA politikai és katonai jelenlétét a térségben. Fukuyama magyarul is olvasható könyve, az Államépítés (Nation-building) jól leírja az amerikai demokráciaexport receptjét, így azt sem mondhatják, hogy nem volt sorvezetőjük. Kétezer milliárd elköltött dollárral, tízezer halott nyugati katonával/zsoldossal és 170,000 civil áldozattal később ideje a jövőre vonatkozó forgatókönyvekkel foglalkozni.

Ki tölti ki a vákuumot?

A 21. század kétségkívül ilyesféle tektonikus idő. Rohamosan változnak az elemi életfeltételek,  szűkülnek az élhető terek, vészesen csökkenőben az édesvizek,  kimerülőben a természet adta energiaforrások, miközben a szapora emberiség egyre kisebb helyen, egyre tömegesebben tömörül össze, amúgy is készen a maga teremtette szociális feszültségektől terhes robbanásokra. 

Romló földi tortánk újrafelosztása alkalmasint elkerülhetetlen. De kik azok, akik máris  szeletelik? Ez a második kérdés. 

Modern tapasztalatok alapján könnyen rávághatnánk, hogy mindenekelőtt a Nyugat, csakhogy a 21. század aligha magától értetődő folytatása már a korábbiaknak. A Kelet, enyhén szólva, felzárkózott a globális szeletelők közé, mára már innen is, onnan is nyiszálgatják a „sütit”,harmadik kérdés tehát: kinek sikerülhet ez jobban?