„Gyengébb jelleműek, semhogy be mernék vallani maguknak tévedéseiket és akaratuk is erőtlenebb, semhogy gyászos szereplésük következményeit belátva, vissza tudnának vonulni a bűnbánó vezeklésbe.”

Mályusz Elemér: A vörös emigráció

Mályusz – aki egyébként méltatlanul elfeledett, jelentős akadémiai történettudós volt – kitűnő könyve leírja, hogy a vörös emigráció hogyan dolgozott minden eszközzel Magyarország befeketítésén, miután itthon a dicsőséges 133 nap után kitellett a becsületük. Bemutatja, hogy kikből is állt a patkánylázadás vert serege. Véresszájú skriblerekből, ábrándos entellektüelekből (a hasznos idióták, ahogyan Lenin elvtárs nevezte őket) és néhány nagyon is tudatos, jól képzett moszkovita ügynök alkotta a jeles társulatot. A bandát a hatalom elvesztéséért érzett vak, őrjöngő bosszúvágy, a magyarság gyűlölete és az egzisztenciális rettegés tartotta össze. Amúgy egymást is utálták és vadul marakodtak a fogyatkozó pénzforrások felett. Nem ismerős ez?

Vitathatatlan, hogy jelenleg az EU fennállásának legnagyobb vállságát éljük. Pontosabban inkább válságait, hiszen a probléma éppen abból adódik, hogy az Unió szinte minden területen egyszerre küzd olyan problémákkal, amelyek önmagukban is megingathatnák a közösséget. Néhány példa az említés szintjén: brexit; háború a szomszédban; repedések  szakadékok az eurózónában (Görögország, olasz államadósság, francia gazdaság stagnálása); migrációs válság stb. A sort nyilván lehetne még folytatni, de a lényeg így is egyértelmű: alapvető reformokra lenne szükség. El kellene végre dönteni, hogy milyen irányba induljon el az Unió, mert hogy a mostani keretek fenntarthatatlanok, az biztos. Ilyen döntés azonban nem születhet meg a mindenkori német kancellár nélkül. "Minden németek anyját" jelenleg viszont a kormányalakítás köti le, nincs ideje (és felhatalmazása sem igazán), hogy az EU-val foglalkozzon.

Mint előtte számos nagy terv, Macron francia elnök terve is jól mutatott a papíron. A szeptemberi német választásig kellett volna Európa-szerte vitázni az eurózóna új parlamentjéről, pénzügyminiszteréről és ezekhez kapcsolódóan a közös költségvetésről. A német választás után felálló régi-új berlini kormány Párizzsal véglegesítette volna a terveket, majd az Elysée-szerződés aláírásának 55. évfordulóján, 2018. január 22-én kellett volna a reformot elindítani.

Az időterv azért is fontos, mert jövő tavasszal választ Olaszország új parlamentet, és a három legnépszerűbb olasz párt mindegyike ki akar lépni az eurózónából, vagy legalább kacérkodik egy, az euróhoz képest párhuzamos belső valuta bevezetésének ötletével.

Macron és Juncker. Két malomban őrölnek.

Frappáns felvetéssel állt elő a Lengyelország ellen jogállamiság-eljárást kezdeményező, majd a migránsok kötelező szétosztását megszavazó Európai Parlament ülésének előestéjén Nigel Farage. A brit politika „fenegyereke” – rendkívül tehetséges szónok, aki a Brexit „elérésével” értelmetlenné tette egyébként pártja létét – EP-s kollégáinak írt levelében kezdeményezte, hogy azok valljanak színt a Soros-féle alapítványi hálózathoz való viszonyukról, és hogy a kapcsolati háló felderítésére a parlament állítson fel egy különbizottságot.

Bár a használt tónus és az őszinteség az eurokrácia brüsszeli madárnyelvéhez szokott füleknek talán túl keresetlen, a UKIP-es politikus nyilván releváns témát vetett fel, méghozzá igenis megfelelő nyelvezettel. Farage ugyanis nem is annyira Sorosról, mint inkább a nyílt társadalom eszméjéről elnevezett alapítványi hálózatról beszélt. És bár napjainkban Soros György neve fémjelzi ezt a kripliséggel vegyes ellen-utópiára emlékeztető ideológiát, – ahogy az angol mondja – „van egy pontja” Farage-nak. Ugyanis nemzetközi spekulánsok ide vagy oda, Soros Györgynél sokkal veszélyesebb a nyílt társadalom eszmerendszere maga. Soros pályafutása ugyanis a biológia törvényszerűségei okán egyszer véget fog érni, a nyílt társadalom eszméje azonban itt marad közöttünk. És azon szervezeti infrastruktúra és hálózat is, mely osztja e szellemiséget: mint amilyenek a különböző,  a demokráciát, médiaszabadságot, jogállamiságot méricskélő szervezetek (tudják, a „nagy tekintélyű” Human Rights Watch, Human Rights First, Freedom House), és honi „jogvédő kistestvéreik”, az Amnesty, a Helsinki vagy a TASZ.