Blöff volna?

Olaszország az EU egyik alapító tagja – és mostanság a migráció egyik leginkább érintett állama. Cél- és tranzitország egyszerre: aki nem Itáliát választja, onnan a szélrózsa minden irányába, de leginkább föl, a fejlett északi és nyugati országok felé tovább lehet spriccelni. Főleg a Földközi tenger felől érkeznek hozzájuk a migránsok, van, aki élve, van, aki holtan. Majd kétezer már a zsúfolt bárkákon elhunyt, avagy a tengerbe veszett emberek száma, noha még csak az év felénél tartunk.

A francia-német tandem kiáltványjellegű szövegében az európai integráció radikális elmélyítését, egy gazdasági és szociális unió megvalósítását tűzi zászlajára – az eurózóna tagjai között. Úgy tűnik tehát, hogy a kétsebességes Európai Unió évtizedes gondolata, melyet eddig éppen a németek igyekeztek a nyilvánosság előtt nagy gonddal elhárítani, mára végleg polgárjogot nyert – vagy, ha úgy tetszik, összeolvadt a cikkben szövegszerűen is megjelenő mag-Európa (Kerneuropa) fogalmával. De vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy a magasabb integrációs sebesség az érintett államokat magasabb gazdasági sebességre is pörgeti? És mi lesz a többiekkel?

Az Európai Unió működése, illetve a tagállamok és az unió közötti hatáskörök eloszlása – nem először, de nem is utoljára – újra vita tárgya. Ráadásul ezekben a vitákban legtöbbször a „never ending integration” hívei kerültek fölénybe. Ők az unió nem hatékony működésének okát abban látják, hogy az integráció egyelőre nem elég mély. Éppen ezért szerintük azt tovább kell mélyíteni. Az utóbbi időben azonban megint egyre hangosabban hallhatók azok a vélemények is, amelyek szerint a ma érzékelhető világrendi átalakulások küszöbén Európának nem szabad újabb lépést tennie az integráció irányába. Éppen ellenkezőleg, bizonyos területeken nagyobb tagállami mozgásteret kellene biztosítani a felmerülő kihívások kezelésére (gondoljunk csak a bevándorlással kapcsolatos vitákra). Ennek – a II. világháborút követő történelem során egyáltalán nem ismeretlen irányzatnak – a legújabb megerősödésére számos jelet hozhatunk fel példaként.

Torokszorító képek jelentek meg a minap az Indexen: Törökországból a tengeren át több mint ezer menekült érkezett az elmúlt napokban a görög Kosz szigetére. Nincs ember, akinek ne esne meg a szíve az örömkönnyeket hullató szülőkön és a csónakokból a partra ugráló, vagy éppen szüleik kezét szorító gyerekeken. A képek egyértelműen azt sugallják, hogy a menekültek befogadása az Unió erkölcsi kötelessége.

A fotók azonban másról is árulkodnak. A képeket alaposabban szemügyre véve más benyomásunk támad, mint az Afrikából az olasz partokhoz tartó lélekvesztők láttán. A görög szigethez érkező menekültek ugyanis vadonatúj, milliós csónakokból szállnak partra, hibátlan mentőmellényt viselve.