Bismarck emlékezetes kijelentését, melynek igazságát valószínűleg senki sem vitatja, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, napjaink fehéroroszországi eseményei kapcsán érdemes felidézni. Amint azt a napi sajtót figyelő közönség tudhatja, a távoli vadregényes országban választások történtek és – ahogyan az már lenni szokott – az ellenzék azonnal csalást kiáltott. Nincs ebben semmi különös, honi ellenzékünk is minden választás után, amiket nem ő nyert meg, hasonló vádakkal állt elő. A fehérorosz ellenzék azonban most nem elégedett meg a verbális tiltakozással, az utcára vonult és ott fejezte/fejezi ki elégedetlenségét.

A diktátor, Lukasenko pedig – diktátoroktól szintén nem meglepő módon – erőszakkal oszlatja fel e tüntetéseket, sokakat letartóztatnak, közülük jó párat meg is vernek, a szokásoknak megfelelően. Ehhez egyébként nem is kell annyira diktátornak lenni, hisz nem oly régen a demokrácia és a szabadság európai fellegvárában, Franciaországban, Macron elnök hasonló eszközökkel küzdött az ún. „sárga mellényes” tüntetők ellen. Csak hát, mint tudjuk, óriási különbség van a demokratikus és a diktatórikus gumibot között, különösen azok számára, akinek hátán csattan.

Ami az eseményeknek különös sármot kölcsönöz, az a haladó erők messze hangzó sikolya az eseményekkel kapcsolatban. Az európai baloldal láthatóan szükségét érzi, hogy véleményt nyilvánítson, mi több, beavatkozzon az eseményekbe. Legalább olyan vitézül kívánnak beavatkozni, mint amilyen vitézül hallgattak az említett Franciaországi események kapcsán. Az – úgyszintén szokott módon – egyáltalán nem zavarja őket, hogy fogalmuk sincs, mi is történik Fehéroroszországban, milyen politikai, gazdasági előzményei vannak az ottani történéseknek; ahogyan mondani szokás: ki kicsoda és miért.

A járvány első hulláma elmúlt, és vele kimúlt egy igazságosabb világ reménye is. Az amerikai birodalom ellenőrzése fölötti harcban elnökválasztási kampányban a Wall Street, Hollywood és a Szilícium-völgy milliárdosai most éppen a feketéket ámítják azzal, hogy bábjuk a demokrata jelölt majd elhozza az igazságos társadalmat.

Pedig a szegények problémáira a tartós megoldást a jobboldal kínálja, a járvány előtt Magyarországon és az USA-ban is szárnyalt a gazdaság, soha nem látott szintre csökkent a munkanélküliség, soha ennyi fekete, spanyolajkú, vagy cigány nem dolgozott, mint idén év elején. Erről kell most a figyelmet elterelni.

Biden megválasztásával Berlinben és Brüsszelben fellélegeznének, azt remélve, hogy a dolgok visszatértek “rendes” kerékvágásukba, és Trump csak egy baleset volt.

A német uniós elnökség pont azt a politikát szeretné Európában keresztül boxolni, amire a britek és az amerikaiak 2016-ban már nemet mondtak. Csak sajnos kevesen emlékeznek már erre, hiszen az aktuális válság fontosabb, mint a tapasztalat.

Meddig bírja?

A semleges nemű vécék, migránskvóták és az önkényesen értelmezett “európai értékek” bűvkörében élő brüsszeli bürokraták nem reagáltak jól a járvány kitörésére. A Bizottság kezdetben követő üzemmódban volt, és csak a Trump elnök által elrendelt beutazási tilalom után zárta le az EU határait. Brüsszel a tagországok spontán határzárait sem tudta koordinálni, ezért torlódtak fel a turisták, vendég- és idénymunkások karavánjai a határsorompók előtt.

Némi hezitálás után elővették a propagandaágyút és egy nagy blöfföt lőttek ki belőle. A €37 milliárdos csomag valójában a tagországok által a kifutó költségvetési ciklusban fel nem használt, vagy le nem kötött fejlesztési források átcsoportosítását jelenti. A hazai balliberális média és globalista ellenzék a hazánknak ebből járó kétezer milliárd forinttól volt hangos, kész tényként kezelve a friss pénz érkezését.

A valóság ezzel szemben az, hogy tucatnyi tagország, köztük Magyarország ezt a pénzt már elköltötte, vagy lekötötte új projektekre.

Kétszer ad, ki gyorsan ad!

Ahogyan Edward Gibbon írja a „A római birodalom hanyatlásának és bukásának története” című munkájában, a történelem „... valójában alig több az emberi faj bűneinek, tébolyának és balszerencséjének lajstrománál.” Most azonban egy valódi, soha nem volt próbálkozásnak vagyunk tanúi, mi több, elszenvedői. Ez pedig nem más, mint kísérlet egy birodalom pusztán jogi-bürokratikus úton történő létrehozása.

Birodalmak eleddig kizárólag erőszakos úton jöttek létre. Egy ország megerősödvén más országokat, népeket hajtott uralma alá, rájuk erőltetve jogrendjét és – ami a fő – adóit is. Nyilván nem volt mindig szükség háborúra ehhez. Az ijedősebbeknek elégséges volt a fenyegetés, vagy a zsarolás is. A recept készen áll, a történelem gondoskodott róla. Machiavelli – akit főként azok szoktak fennhangon szidni, akik a legtöbbet tanulták tőle – tipizálja és le is írja a lehetséges recepteket, teheti hiszen, mint írja: „...mert az emberiség többnyire már kitaposott úton halad, s cselekedeteit az utánzás vágya vezérli, bár úgysem lehet teljesen a mások példáját követni, sem a virtust, melyet szem előtt tartasz, mindenben utolérni; az óvatos ember mindig a nagy emberek járta utat követi...”

Az Európai Egyesült Államok hívei most letérni látszanak a kitaposott útról és bár a cél – egy birodalom létrehozása az uralkodók érdekeinek minél korlátlanabb és szélesebb körű érvényesítése végett – ismert, a módszer új. Alapját pedig az képezi, hogy Európa népei, engedelmeskedve a liberális politikai divatnak, elfogadtak mindenféle szerződéseket, melyek elvont, homályos ún. „emberi jogokra” vonatkoztak. A pontos tartalom nélküli fogalmaknak pedig megvan az az áldott tulajdonsága, hogy mindenki másképpen magyarázhatja őket, tetszése, vagy érdekei szerint. Éppen ezért, miután már elfogadták őket, igény támadt egységes értelmezés iránt. Erre a feladatra aztán azonnal jelentkezett is a jogászi kaszt. Az európai birodalom építésének alapköve az Európai Bíróság joghatóságának elismerése volt.