A 21. század kétségkívül ilyesféle tektonikus idő. Rohamosan változnak az elemi életfeltételek,  szűkülnek az élhető terek, vészesen csökkenőben az édesvizek,  kimerülőben a természet adta energiaforrások, miközben a szapora emberiség egyre kisebb helyen, egyre tömegesebben tömörül össze, amúgy is készen a maga teremtette szociális feszültségektől terhes robbanásokra. 

Romló földi tortánk újrafelosztása alkalmasint elkerülhetetlen. De kik azok, akik máris  szeletelik? Ez a második kérdés. 

Modern tapasztalatok alapján könnyen rávághatnánk, hogy mindenekelőtt a Nyugat, csakhogy a 21. század aligha magától értetődő folytatása már a korábbiaknak. A Kelet, enyhén szólva, felzárkózott a globális szeletelők közé, mára már innen is, onnan is nyiszálgatják a „sütit”,harmadik kérdés tehát: kinek sikerülhet ez jobban?

Josep Borrell az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője

A CEU-, MTA- és SzFE-ügyek előtt úgy gondolhattuk, hogy az „örökös aláírók” jelensége afféle komédia-hungarikum, a fanyar magyar humor megnyilvánulása. Azóta megtanultuk, hogy az Örökös Aláírók Klubjának van nemzetközi ernyőszervezete, melyben időnként valaha komoly teljesítménnyel bíró emberek, Nobel-díjjal jutalmazott tudósok is felbukkannak. Tanulságos megfigyelni, hogy mi történik, ha egykor komoly tényezők ma komolytalan kezdeményezésekhez adják a nevüket: az ügyet emelik vagy a korábbi teljesítményüket devalválják? A híresemberek aláírása növelheti a médiafigyelmet, segíthet a 15 perc hírnév kicsikarásában, esetleg kinyithatja egy holland, belga vagy luxemburgi EU-bürokrata ajtaját – hogy aztán tompa puffanással haljon el az ügy. Egyszer meg lehet csinálni arcvesztés nélkül. Másodszor: már mindenkinek terhes. Harmadszor: elkönyvelik a holdkóros, túlmozgásos, tikkelő, levelekkel bombázó, lerázandó értelmiségiek sorába.

Az Örökös Aláírók magyar tagozatát legalább tíz éve nem fenyegeti az a veszély, hogy komoly helyeken komolyan vennék őket. De mi teszi őket közöny, sőt, nevetség tárgyává?

Amikor igazán nagy a baj, a glóbusz nemzeti tagoltsága „hirtelen” látható lesz, a nemzetek feletti intézmények úgynevezett cselekvési kompetenciája pedig akadozni kezd. Kiderül, amit a tisztábban látók persze eddig is tudtak: New Yorkban, Genfben, Brüsszelben se pontos képük, se tervük sincsen arról, mi van, és mi a teendő a szemhatárukon túli sok-sok „Messzifalván”. Az elvont íróasztal teóriák ilyenkor gyorsan hitelüket vesztik, a valóság súlya kellemetlenül nehezedik rájuk. Bármiféle „világkormány-vízió” haszontalanságának fölismeréséhez sosem voltunk még közelebb, mint éppen ezekben a hónapokban.  

Az Elbától keletre mindig is szkeptikusak voltunk mindenfajta unióval szemben. Azok ugyanis jönnek-mennek, ám a nemzetek maradnak. Most éppen egy Európai Unió tagjai vagyunk, amelynek kaffkai berlini és brüsszeli központja előre akar menekülni és az euró megmentésével akarja Európa nemzetközi gazdasági súlyát növelni.

Hogy miért? A Brexit után és Trump elnök remélhető újraválasztása után Nagy-Britannia valószínűleg csatlakozni fog az USA-Kanada-Mexikó Kereskedelmi Megállapodáshoz, a NAFTA utódjához, amely így vitathatatlanul a három közül legerősebb világgazdasági pólus lesz. Minimum a hollandok és lengyelek élénken figyelik majd, hogy a britek jól döntöttek-e.