A miniszterelnök még február végén elmondott beszédében a következők hangzottak el: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni. … a túl nagy keveredés bajjal jár. Természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.”

A beszéd elhangzása után a nem-kormánypárti véleményformálók természetesen felháborodva kommentálták a szöveget. Pedig jó lenne egy pillanatra megállni és körülnézni, hogy miről is van szó – ez nem kormányról, és nem ellenzékről szól. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem a pillanat uralásáról van szó, hanem súlyos, létezésünk egészét meghatározó kérdésekről. Arról tudniillik, hogy kik vagyunk, milyen életet akarunk élni, és milyen országot szeretnék magunk után hagyni örökül.

A kampány arról szól, mennyire multikulti is volt a hajdani Magyar Királyság, kinek hogy néz ki a családfája, hány szerb, örmény, sváb, zsidó, cigány, tót, rutén, szuahéli, pápua-új guineai őse volt. Épp csak a nürnbergi törvényeket nem vették elő újra. A maradék megmondó kiegészítette mindezt a hamisítatlan hungarofóbia magyarázatával az elnyomó magyarokról, az utódállami nackó/kádárista történetírás legjobb hagyományai alapján.

Itt most nem csak arról van szó, hogy a magukat hirtelen történésznek (is) képzelő skriblerek hogyan vetítenek vissza egy modern fogalmat évszázadokkal ezelőttre – ez a nagyobb koponyákkal is megesik néha, hiszen antik filozófusok mellé is fölvezették már a „totalitárius” jelzőt; a mostani még nem az anakronizmusok csúcsa. Mindenesetre a „multikulti Magyar Királyság” témája mellé a következőket is javasoljuk fölvezetni: üvegplafon a Szent Római Birodalomban; nők helyzete a johannita lovagrendben; és: vállalkozás szabadsága a 16. században: nyithatok-e kebabost Bécsben?