Az európai integráció története az energiakérdés mentén is értelmezhető. A II. világháború utáni újjáépítéshez és fegyverkezési versenyhez acélra volt szükség, annak előállításához pedig szénre. Németek és franciák háborúk sorát vívták Elzász és a Ruhr-vidék bányáinak és kohóinak ellenőrzéséért, míg — amerikai nyomásra — rá nem jöttek arra, hogy a nehézipar közös ellenőrzése (1952) a történelmi zéró összegű játszmát pozitív összegű játszmává is alakíthatja.

A Római szerződések (1957) egyike az atomenergia békés felhasználásáról szól, ami az 1973-as olajár-sokk után kapott valós tartalmat. Ezek a példák azt mutatják, hogy a gazdasági fejlődéshez olcsó energiára van szükség, amit vagy saját szénből és (angol, francia, vagy orosz üzemekben újradúsított) uránból, vagy olcsón és folyamatosan elérhető olajból és gázból állítanak elő.

Már az 1970-es évek vitái is arról szóltak, hogy az NSZK a szovjetektől akart gázt vásárolni, amit az amerikaiak akkor is elleneztek, mivel alaszkai gázt akartak Európának eladni. Végül csak sikerült a nyugat-német ipar egyik legnagyobb üzletét megkötni: a németek csöveket és berendezéseket adtak, a szovjetek gázt.

Egyik függőségből a másikba?