Európa gazdasági óriása, Németország hovatovább vezetési válsággal küzd, Merkel asszony mintha már nem keltené egy vaslady benyomását, pártja lejtmenetben, koalíciója a szintén lejtőn lévő szocdemekkel meglehetősen instabil.

Nagy-Britanniában nem csak a vezetés, hanem a pártszisztéma egésze inog. A brexittel saját magukat lövik lábon, s ha valamilyen modus vivendivel mégis maradnak, tekintélyük akkor is oda, és egyhamar aligha lesz a régi. Még az sincs kizárva, hogy a brit birodalom 20. századi eltűnése után a 21. században darabjaira esik szét maga Britannia is. (A mindenkori angol trónörökösnek pedig a " Wales Hercege" helyett szerényebb titulust kell majd keresni.)

Macron jól számol.

Németország gazdaságilag erős, katonailag nem számottevő, nincs atomfegyvere. Britannia gazdasága so-so, viszont erős a hadserege, és van atomfegyvere, csakhogy valószínűleg távozik az unióból.

Következésképp hol kell a franciáknak domborítania? Ott, amiben a kontinensen s legerősebbek: a fegyverkezésben.

Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.

Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.

Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.

Jövő tavasszal az uralkodó neoliberális ideológia sugallatai szerint magas részvétel várható az európai parlamenti voksoláson. Hála az úgymond „újfasiszta” fenyegetésnek, a haladás erői (amin mostanság a multinacionális tőke érdekeinek behódoló és azokkal összefonódó balliberális főáram értendő) összekapják majd magukat, s útját állják a „fasizálódás” tendenciájának. ! No pasarán! – imígyen cseng ma a Wall Street-től Brüsszelen keresztül a londoni Labour Party irodákig hatoló jelszó. Fura egy „népfront” ez. Szegény Dolores Ibbáruri, a legendás antikapitalista, fészkelődhet is a sírjában. (Kínjában.)

Nem tudni, ki és miként tör, avagy nem tör át, de hogy Délnyugat-Franciaországban nyomát se látni az „újfasizmusnak”, az biztos. Pedig e Provance-tól és a Cote d’ Azúrtól balra eső, nagyjából Bordeauxtól a Pireneusokig húzódó, mellbevágóan rusztikusnak megmaradt vidék mindig másként gondolkodott. Mindig szembeszegült az éppen aktuális főárammal, kezdve az albigensektől (katharoktól) a Nagy Francia Forradalmat opponáló Vendée-n át egészen a mai napig.