Úgymond azért, hogy a „köztársasági egységfront” szellemében megakadályozzák a „szélsőjobbos” Marine Le Pen hatalomra kerülését. Csupán 17 százalékuk voksolt Le Penre, 41 százalék pedig se ide, se oda nem szavazott, egyszerűen kiszállt a választási buliból.
„Köztársasági egységfront”? „Szélsőbal”? „Szélsőjobb”?
Ezek a 20. századi politikai kategóriák csak arra hivatottak, hogy a globalista fősodor a pontatlanság homályába burkolja velük a 21. század lényegbevágó problémáját, a globalisták kontra szuverenisták konfliktusmezőt. A magukat immár progresszívnek minősítő globalisták nyelvpolitikájának éppen az a célja, hogy az ilyen érzelemdús jelzős szerkezetekkel megossza a szembenállók, azaz a szuverenista populisták táborát, s ezzel lehetőleg a multik zászlaja alá sorakoztassa azt a baloldalt, amely saját önképe szerint egykor amúgy is a progresszivitás jegyében fogant. A balos populista még mindig kevésbé ráz, mint a jobbos, sőt a proletár internacionalizmus és a multik globalizmusa ma már szinte kétpetéjű ikrek, ha előbbit vészesen legyengítették is múlt századi gyermekbetegségei. A „szélsőjobb” viszont egyre virulensebb, tehát veszélyesebb: ő az, aki ellen a multiknak mindenáron, akár a veres ördöggel is össze kell fogniuk.
Pestiesen szólva, ez nem semmi: ennek belátása a mai rendszer egyik első vonalbeli politikai potentátjától eléggé szokatlan. Akkor is az, ha Macron köztudottan szeret „hírértékű” mondatokat puffogtatni. Egy füst alatt most Fukuyamának is megüzenhette volna: „A történelemnek nincsen vége, stop. Viszont a kapitalizmusnak annyi, stop.”
De nem kanalazzák olyan forrón a francia levest, a németek például langyosabbhoz szoktak.
Nyugis, frau-imázsához híven Merkel ezért is volt visszafogottabb. Korántsem látja ilyen közelinek a véget: csak az elzárkózó, egyéni megoldásokhoz ragaszkodó világ csuklott össze, de az szerinte is nagyon. A kiút pedig mi más lehetne, mint gyorsabban pörgetni, tovább mélyíteni a globalizációt.
Európa gazdasági óriása, Németország hovatovább vezetési válsággal küzd, Merkel asszony mintha már nem keltené egy vaslady benyomását, pártja lejtmenetben, koalíciója a szintén lejtőn lévő szocdemekkel meglehetősen instabil.
Nagy-Britanniában nem csak a vezetés, hanem a pártszisztéma egésze inog. A brexittel saját magukat lövik lábon, s ha valamilyen modus vivendivel mégis maradnak, tekintélyük akkor is oda, és egyhamar aligha lesz a régi. Még az sincs kizárva, hogy a brit birodalom 20. századi eltűnése után a 21. században darabjaira esik szét maga Britannia is. (A mindenkori angol trónörökösnek pedig a " Wales Hercege" helyett szerényebb titulust kell majd keresni.)
Macron jól számol.
Németország gazdaságilag erős, katonailag nem számottevő, nincs atomfegyvere. Britannia gazdasága so-so, viszont erős a hadserege, és van atomfegyvere, csakhogy valószínűleg távozik az unióból.
Következésképp hol kell a franciáknak domborítania? Ott, amiben a kontinensen s legerősebbek: a fegyverkezésben.
Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.
Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.