Az ukrajnai háború katalizátorként gyorsít fel olyan folyamatokat, amelyek Európa és az EU globális gyengülését eredményezik, illetve a XXI. század USA és Kína között zajló, nagy konfliktusában mellékszereplővé degradálnák. Európa jövőjéről Macron francia elnöknek és Orbán Viktornak is konkrét elképzelése van, amelyek között — a mainstream média által sugallt ellentéttel szemben — nagy az átfedés. A fő különbség, hogy Macron egy francia politikai vezetés alatt álló, a németek által finanszírozott német-francia tandemet lát a központban, míg a magyar álláspont regionális szövetségek (ilyen lenne a V4 általában, jelenleg inkább egyes szakpolitikákban), illetve ad hoc koalíciók alkujában hisz az állam- és kormányfők Európai Tanácsában (EiT).

Elsőként vegyük sorra azokat a témákat, amelyekben egyetértés van: A legfontosabb a föderalizáció párti intézmények hatalmának korlátozása és a nemzetállamok szerepének megőrzése, aminek szimbolikus csatatere az Európai Parlament (EP) által szorgalmazott Spitzekandidat-rendszer alkalmazása a 2024-es uniós választáson. Pont Macron és Orbán akadályozta meg 2019-ben, hogy a választáson legerősebb pártcsalád listavezetője (Manfred Weber) automatikusan az Európai Bizottság (EB) következő elnökévé váljon. A döntő szó így most is az állam- és kormányfőké maradna.

Mindkét ország számít a nukleáris energiára, ezért kilenc másik tagországgal elérték, hogy az atomenergia is klíma semleges minősítést kapjon és bekerüljön az EU Taxanómiájába. Ez azért fontos, mert az átlagban 40 éves francia atomerőműveket a 43 milliárd eurós deficitet felhalmozó EDF-nek fel kellene újítani, vagy — immáron alacsony nyomású technológiával — újakat kéne építeni, és a brüsszeli “zöld” pecsét nélkül nehéz lenne hitelt kapni ehhez.

Közös pont az európai szuverenitás.

Úgymond azért, hogy a „köztársasági egységfront” szellemében  megakadályozzák a „szélsőjobbos” Marine Le Pen hatalomra kerülését. Csupán 17 százalékuk voksolt Le Penre, 41 százalék pedig se ide, se oda nem szavazott, egyszerűen kiszállt a választási buliból.

„Köztársasági egységfront”? „Szélsőbal”? „Szélsőjobb”?

Ezek a 20. századi politikai kategóriák csak arra hivatottak, hogy a globalista fősodor a pontatlanság homályába burkolja velük a 21. század lényegbevágó problémáját, a globalisták kontra szuverenisták konfliktusmezőt. A magukat immár progresszívnek minősítő globalisták nyelvpolitikájának éppen az a célja, hogy az ilyen érzelemdús jelzős szerkezetekkel megossza a szembenállók, azaz a szuverenista populisták táborát, s ezzel lehetőleg a multik zászlaja alá sorakoztassa azt a baloldalt, amely saját önképe szerint egykor amúgy is a progresszivitás jegyében fogant. A balos populista még mindig kevésbé ráz, mint a jobbos, sőt a proletár internacionalizmus és a multik globalizmusa ma már szinte kétpetéjű ikrek, ha előbbit vészesen legyengítették is múlt századi gyermekbetegségei. A „szélsőjobb” viszont egyre virulensebb, tehát veszélyesebb: ő az, aki ellen a multiknak mindenáron, akár a veres ördöggel is össze kell fogniuk.

Pestiesen szólva, ez nem semmi: ennek belátása a mai rendszer egyik első vonalbeli politikai potentátjától eléggé szokatlan.  Akkor is az, ha Macron köztudottan szeret „hírértékű” mondatokat puffogtatni. Egy füst alatt most Fukuyamának is megüzenhette volna: „A történelemnek nincsen vége, stop. Viszont a kapitalizmusnak annyi, stop.”

De nem kanalazzák olyan forrón a francia levest, a németek például langyosabbhoz szoktak.

Nyugis, frau-imázsához híven Merkel ezért is volt visszafogottabb. Korántsem látja ilyen közelinek a véget: csak az elzárkózó, egyéni megoldásokhoz ragaszkodó világ csuklott össze, de az szerinte is nagyon. A kiút pedig mi más lehetne, mint gyorsabban pörgetni, tovább mélyíteni a globalizációt.

Európa gazdasági óriása, Németország hovatovább vezetési válsággal küzd, Merkel asszony mintha már nem keltené egy vaslady benyomását, pártja lejtmenetben, koalíciója a szintén lejtőn lévő szocdemekkel meglehetősen instabil.

Nagy-Britanniában nem csak a vezetés, hanem a pártszisztéma egésze inog. A brexittel saját magukat lövik lábon, s ha valamilyen modus vivendivel mégis maradnak, tekintélyük akkor is oda, és egyhamar aligha lesz a régi. Még az sincs kizárva, hogy a brit birodalom 20. századi eltűnése után a 21. században darabjaira esik szét maga Britannia is. (A mindenkori angol trónörökösnek pedig a " Wales Hercege" helyett szerényebb titulust kell majd keresni.)

Macron jól számol.

Németország gazdaságilag erős, katonailag nem számottevő, nincs atomfegyvere. Britannia gazdasága so-so, viszont erős a hadserege, és van atomfegyvere, csakhogy valószínűleg távozik az unióból.

Következésképp hol kell a franciáknak domborítania? Ott, amiben a kontinensen s legerősebbek: a fegyverkezésben.