A fenti balhitnek egyszerre volt oka és következménye az a nagyvonalú, szinte már-már jóindulatú hozzáállás, amivel 1990 táján a Nyugat az egykori kommunistákat befogadta. Emlékszem, 1992 körül Budapesten a Déli pályaudvarnál egy graffitire: „Nürnberget a békebűnösöknek is!”. Valóban, ahol áldozatok vannak, ott bizony kell, hogy legyenek elkövetők, tettesek is. De sem az áldozatok hangja nem keltett részvétet, sem pedig a tettesek bűncselekményei borzadályt. A kimerült, iszonyatos gazdasági sokkot átélő közép-európai népek nemzeti gondolkodói Nyugatról vártak bíztatást – de onnan ilyesmi nem is érkezhetett, hiszen az ottani politikacsinálók többre tartották az állítólagos stabilitást, és persze a piacok lerablását, mint az igazságtételt, és a közös Európai Ház erkölcsi alapjainak lefektetését.

„Magyar voltál, ezért!” (Márai)

70 évvel ezelőtt hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Bélát, az akkori legnagyobb polgári párt főtitkárát. Országépítő remény, reálpolitika, cserbenhagyás, terror és a hazugság adták ki ennek a történetnek az összetevőit.

(Kovács Béla kisgazda politikus szobra a budapesti Olimpia Parkban.)

(Fotó: MTI/Kászoni László)

2015-öt a kormány a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévének nyilvánította. 70 évvel ezelőtt már nagyban folyt a magyar férfiak és nők elhurcolása. Ma sem tudjuk pontosan, hogy hányan vesztették életüket az itthoni gyűjtő- és tranzitlágerekben, a halálmenetekben vagy a vonatút alatt. Hány magyart lőttek agyon szökés közben, hányan haltak meg tífuszban, vérhasban. Az a diktatúra, ami 70 évvel ezelőtt Magyarországon is megtette az első lépéseket, hogy csaknem fél évszázadra berendezkedjen, mindent megtett, hogy az elhurcoltak emlékét törölje a közösségi emlékezetből, de legalábbis hazugságokat terjesszen róluk, illetve megbélyegezze őket.