Nem lehet mindenki nyelvzseni, nem lehet mindenki bizonyíthatóan dr.

Viszont a neve kétségtelenül szép, sőt magyaros: Karácsony Gergely.

Ő az, aki felülről tekint a legtöbb emberre, ámbár ez nem azt jelenti, hogy azok is fölnéznek rá. Kizárólag a Fideszben tarthatják óriásnak, merthogy állítólag nemrég megkörnyékezték, nagy pénzeket fizetnének neki, ha nem nevezne be miniszterelnökjelölt-jelöltnek. Bizonyára rémülten fedezhették föl benne a hirtelen támadt politikai gólemet, az ellenzék várva várt Napóleonját, aki ellentétben Bonapartéval, ráadásul még colos is.

Ambiciózus önképüket eddig még nem nagyon igazolták, a Momentum-jelenség sokkal inkább ama hanyatlástörténet része, amely a hagyományos elitek ellen fellépő pártokat Magyarországon jellemzik.  Az elképzelt áttörést a Jobbikhoz és az LMP-hez hasonlóan nekik sem sikerült véghezvinniük, egyelőre a tágabb ellenzéken belül is csak az egyik nagyobbacska alakulatot képezik.

Fogalmam sincs persze, ki miről álmodik, annyit mégis megkockáztathatok, hogy a Momentum miatt azért nem kell nagyon forgolódnia a miniszterelnöknek. S most, hogy Fekete-Győr kormányfő-jelöltként is beszáll a meccsbe, valószínűleg ettől sem nyúl még nyugtatókhoz.  

Nagyobb ennek a jelölésnek a médiafüstje, mint a társadalmi lángja, hogy képletesen fogalmazzak.

A Momentum a 2019-es román elnökválasztáson és a 2020-as helyhatósági voksolásnál is az USR PLUS román párt mellett kampányolt.

Mindenki nyugodjon meg, az ellenzék továbbra is Gyurcsány Ferenc irányítása alatt készül a választásra, most éppen a Momentum elnökének kamaszkori lázadását látjuk. Olyan ez, mint az óvodában, amikor a kisgyerek nem akarja megenni a spenótot és hisztizik. A dadus mosolygó arccal nézi a gyermekes lázadást, amely idővel elül és a gyerek végül csak megeszi a spenótot. Eszi, nem eszi, nem kap mást. Fekete-Győr András sem.

A Momentum 31 éves elnöke pelyhedző szakálla ellenére sem tűnik tapasztalt politikusnak, pláne nem államférfinak. Pártja leginkább abból él mint eddig az LMP és a Jobbik, hogy a 2010 előtti világot elutasító ellenzékiek tőlük várják a Gyurcsány-Apró érdekkörtől és csatolt részeitől mentes nyugatos és szabad Magyarországot. A kis naivak.

Ez eddig logikus. A politikai tehetségtelenség felemás megoldásokat szül, mindenki azzal főz, amije van. Valami azonban mégsem teljesen érthető.

Vajon a nómenklatúra erős emberei szintén az „új” főnököt látják benne? Tényleg nem érzik a megoldás rizikóját? Mert nem az a kérdés, Gyurcsány maga alá darálja-e az oppozíciót, hogyne darálná, ezt mindenki tudja, kivéve eszes ellenzéki kollégáit. (Ide nekem az összes reszlit, még a Jobbikot is.) Azon viszont a nómenklatúra okosabb tagjai kicsit mélázhatnának, hogy ez a föltámadás nem megy-e megint mindannyijuk bőrére, vagyis az egész rovására? És joggal mélázhatnának, mert Gyurcsánnyal egyszer már befürödtek.

Vele például biztosan nem jön be már a régi trükk.

Nevezetesen az, hogy saját kíméletlen tőkeérdekeiket a kiskádáristák nosztalgikus cukormázával édesítsék meg – merthogy ez még Horn Gyula találmánya. Politikailag ő fésülte közös frizurává e két, merőben más érdekvilágot, persze mindig a nosztalgiázók rovására. Érted lopunk elvtárs, nem ellened, elemi baloldali szükségletünk bizonyos elvtársak vagyonosodása. Jókor, jó időben, jó helyen.