Persze vicces ez a „bukás”, vegyük hát mi is viccesre.

Szoci győzelem, ugye, még így se várható, ennyire viccesre mégse vegyük talán, csakis a készülő csiricsáré koalíció buktathatja meg Orbánt – az ellenzéki szappanoperának ez a régi-új forgatókönyve.

A színpompából csupán a Kétfarkú Kutya hiányzik, no de ők amúgy is szeretnek mindenből kimaradni. S merthogy a csiricsáréban az MSZP és a Jobbik a két legvastagabb ecsetvonás, logikus, hogy a lapokat ők osszák le egymás között. Szél úrhölgy, Karácsony és Hadházi urak ennek nyilván nemigen örülnek, de tetszettek volna kissé nagyobbacska pártocskákat csinálni. De hát nem tetszettek.

Azért az MSZP elnöke se nagyon számítson a kormányfői székre. Itt az ideje, hogy eme kitüntetett ülőalkalmatosságot immár nálunk is egy hölgy töltse ki. Márpedig szegény Tóth Bertalan szemlátomást nem igazán úrhölgy, ki merné az elnök úrról az ellenkezőjét állítani?  

A kormány aktuális fenyegetettsége minimális. Az ellenzék pártocskái ezzel szemben csak tovább gyengülhetnek, ha ez a kívülről is szított akciózás sem lesz nekik elegendő ahhoz, hogy saját szerény létezésüket nyomatékosítsák.

Amit a folytatásos prezentációkban láthatunk, az a vehemens, de hatástalan Orbán-gyűlölet, ami nem új keletű emóció. Rugdosták itt már a tüntetők a maguk gyártotta Orbán-szobor fejét a Clark Ádám téren, nem is olyan régen. Hiába rugdosták, a választáson utána a Fidesz-KDNP megint parlamenti kétharmaddal győzött.

Ehhez képest az „O1G” – féle piacosított üzenet, nem olyan nagy ötlet, csupán a politikai ízléstelenség egy újabb gyöngyszeme, melyet még csak nem is önálló kútfőből kotortak elő. (Tényleg, ha már üzlet, az ötletgazda S. L. kapott ezért tőlük valami jogdíjat? Nem mintha rászorulna, csak úgy a piaci rend kedvéért.)  

Az év kezdetén megalkotott “Szrtájk!” feliratú tüntetéses molinó után azt gondoltam, ezt már nem lehet semmivel sem alulmúlni. Mégis sikerült.

Az MTVA épületének decemberi “bevétele” után Hadházy Ákos Szél Bernadettel együtt visszatért a “tetthelyre”. Úgy tűnik, náluk még nem múlt el a pszichózis, még mindig a tüntetések hatása alatt állnak. Nem is lehetett más céljuk, mint fenntartani azt a lázat, amely néhány ezer embert tényleg elragadott Budapesten tavaly decemberben.

Szél és Hadházy azonban előreszaladt, elfelejtettek hátranézni a köztévé bejáratából, így nem láthatták, hogy ketten maradtak, a “lázadó tömegek” eltűntek.

Tán ezért szeretjük a történelmet is századokra tagolni. A naptár a csillagok járása, pontosabba a bolygó csillaga körüli keringésén alapul, tehát valami előre elrendelt kozmikus harmóniát tükröz, azt a harmóniát, melyet évezredekig a társadalom előképének tartottunk. A naptári századok azonban korántsem fedik le a szellemtörténet felosztását.

Szellemtörténeti szempontból a huszadik század a mai napig tart és ez a korszak nem 1900-ban, hanem valamikor az ’50-es években kezdődött és mai formáját ’68-ban nyerte el. Erre a folyamatosan velünk élő huszadik századra világít rá például a „populizmus” körül folyó vita. Mielőtt tovább mennénk tisztázni kell(ene), hogy valójában mi is az a populizmus?

Tipikusan huszadik századi dolog az, hogy egy ilyen gyakran használt fogalom tulajdonképpen tartalom nélküli; számtalan hasonló van. Semmiféle definíciója nincs, ahányan használják annyiféle dolgot gondolnak róla és ezek a dolgok jórészt ellentmondóak. Ahogyan elnézem, alapvetően a demagógiát értik alatta. Csakhogy a közgondolkodásban a demagógia a felelőtlen ígérgetést jelenti, ami egyáltalán nem azonos a populizmussal. (Ennek értelmében az újkor nagy, sikeres demagógjai mind baloldali indíttatásúak voltak. Igen, Hitler és Mussolini is.) A fogalmi bizonytalanságok ellenére egy biztos: a populista elmarasztaló jelző, bármit is jelentsen valójában.