Heuréka! – mondták a tavalyi önkormányzati választások után, íme, itt a tíz éve kimozdíthatatlan Orbánék ellenszere. Csókváltás mindenkivel, még a kimosdatott, demokratikus fazonra fésült szélsőjobbal is (sőt főleg velük) – ez volt az „új” recept. Csak így tovább, egészen a 2022-es parlamenti választásokig!         

Sose tudjuk meg, kitartott-e volna a csókviszony addig, de akár így, akár úgy, az ellenzékben máig nem sejlik föl komoly kormányzati alternatíva, ahhoz túl „színesek”. A káosz viszont nagyon is fölsejlik.     

Aztán a márciusban belobbanó világjárvány merőben új szituációt teremtett. Újat a kormány, és az ellenzék számára is.

Normális közéletben egy ország tényleg áthangolódik ilyenkor, s amint azt európai példák egész sora mutatja, vészhelyzetben az éppen regnáló kormány és az ellenzék között ésszerű politikai összefogás jön létre. Minimum fegyverszünet.

A csillogó szemű, megújulásban és rendszerváltásban bízó ellenzéki értelmiségiek ajtaján ez a valóság Gyurcsány Ferenc képében kopogott be, és rögtön el is vitte magával két fővárosi kerület MSZP-s polgármesterét. Tóth Bertalan szocialista pártelnök „örömlányoknak” nevezte az érintetteket: a baloldalon nem csak a tartalom, de a stílus is változatlan. De hiába az erős fogalmazás, ha nincs mögötte erő. Gyurcsány ugyanis – az MSZP elnökének szóképét folytatva – komplett szocialista alapszervezetekkel kokettál, sőt – még tovább folytatva a szóképet – a Momentum polgármesterei felé is kinyújtotta ölelő karjait. A folytatás borítékolható: ahogy a ’90-es évek nagy balliberális hazugsága, a Demokratikus Charta is csak arra volt jó, hogy a kommunisták visszakerüljenek a hatalomba (arra is volt kitalálva), úgy a nagy ellenzéki összefogás sem szolgálhat mást, mint Gyurcsány Ferenc és csapata politikai rehabilitációját. Az elmúlt héten megjelent közvélemény-kutatási adatok azt igazolják, hogy erre a felismerésre elsőként a választók jutottak: a Fidesz-KDNP pártszövetség erősödött, az ellenzéki pártok pedig a DK szatellitjeivé váltak.

A hazai ballib politikusok, köztük Karácsony Gergely és Gyurcsány Ferenc a török ellenzék sikerén felbuzdulva nem fukarkodtak magvas gondolataikat megosztani a voksolás eredményéről. Többek között arról értekeztek Facebook-bejegyzéseikben, hogy a baloldali ellenzék micsoda áttörést ért el a török fővárosban. Isztambulban. Attól a budapesti liberális értelmiségtől, amely az utóbbi időben a „dolgozószobályából”, a „folytani” és a „szrtájk” szóval ajándékozta meg közönségét, nem is várhatjuk el, hogy tisztában legyen egy közel 80 milliós, Európával szomszédos nagyhatalom fővárosával.

(Az írás első része itt olvasható.)

A hübrisz görög szó és többnyire a felfuvalkodott, gőgös emberekre használják, akik nincsenek tisztában saját valós jelentőségükkel, súlyukkal ezért aztán olyan cselekedetekre ragadtatják magukat, melyek visszaütnek rájuk. Mielőtt rátérnénk a gyurgyákiáda elemzésére még egyszer szögezzük le: a hübrisz meglétét és munkáját a szerző abból, a sehol sem bizonyított feltételezéséből vezeti le, hogy Orbán Viktor a hatalom megszállottja és emiatt válik önmaga hübriszének áldozatává.

Itt tetten érhetjük az ősi toposzt, melyben a gaz diktátor elbízva magát önsorsrontóvá válik. Gyurgyák – aki hisz a romantikus irodalmi feldolgozásokban – hiszi, hogy Orbánt is elöntötte már a hübrisz, ami majd az irodalmi szabályok szerint, a vesztét okozza. Ám azt is tudnunk kell, hogy „a gonoszság megbűnhődik”, mint befejezés, pusztán irodalom. A valóságban egyáltalán nem bizonyosan következik be. Hitler például öngyilkos lett, hogy elkerülje a felelősségre vonást, Sztálin ugyanakkor népe rajongó tiszteletétől övezve, ágyban, párnák között hunyt el. A történelem nem ismeri az igazságosságot, azt csak a túlolvasott értelmiségiek képzelik bele.

Hübrisz 1

Itt azt olvashatjuk – a haladás híveinek véleményével tökéletesen egyező módon – hogy hazánk kicsi ország. Mondhatnók nyamvadt. És mint ilyennek, a feltételezett diktátora is hasonlóan kicsi és nyamvadt. Kis ország, kis diktátor. Mármost Orbán ambíciói – szerinte – éppen ezért túlzottak „És csillapíthatatlan nagyravágyására nem fog-e rámenni – mint annyiszor történelmünk során – az ország?” Hogy jól értsük, a miniszterelnök nem azért keveredett konfliktusba Európa uraival, mert a magyarság eminens érdekeit képviselte, – mely érdekek természetesen ütköznek más érdekekkel – hanem mert csillapíthatatlanul nagyravágyó. Hogy miért az? Csak. Mert Gyurgyák mondja és ő ezt (is) tudja. Amúgy, hogy miképpen menne rá az ország, azt nem tudom; tán hadat üzenünk valakinek.