Az, hogy 13 évvel hivatalból való távozása után még mindig Gyurcsány Ferenc a magyar politikát meghatározó egyik politikus, komoly teljesítmény. Persze kevéssé a politikai karrierjét negyven éve, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) funkcionáriusaként kezdő volt miniszterelnök (pozitív), mint sokkal inkább baloldali és ellenzéki politikustársai (negatív) teljesítménye. Sokan és sokszor elmondták már, hogy az ellenzéki pártok Gyurcsány Ferencet “sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják”. Most, a negyedik kétharmad hajnalán ismét ez a helyzet.

Csehül állnak. 

Arra ne is térjünk ki hosszasan, hogy egyébként az ország szociológiailag homogén, nincsenek jelentős regionális különbségek, amelyek történelmileg meghatároznák egy-egy terület politikai arculatát. Ezért bármilyen átalakítás kapcsán, évtizedes választásföldrajzi sajátosságokra hivatkozni, szakmailag és politikailag is értelmezhetetlen. A 2010-ig használt százhetvenhat választókerületből alig van olyan, amit ne nyert volna meg a baloldal és a jobboldal is a rendszerváltás után tartott öt választás valamelyikén. Ehhez képest teljesen másodlagos, hogy a 2011-ben elfogadott választási rendszerben a megyékre jutó választókerületek száma a húsz megyéből tizenegyben négy vagy kevesebb. Ezekben szinte értelmetlen még a manipuláció lehetőségéről is beszélni. 

A választási reformokkal kapcsolatos egyik leggyakoribb állítás, hogy akkor lenne politikailag korrekt a kerületek beosztása, ha azt a választási eredményt adná ki, amit az előző.  Ez az állítás azt feltételezi, hogy az előző beosztás politikailag korrekt volt és megfelelt a választókerületek beosztásának írott és íratlan szabályainak. Ez a feltételezés azonban nem állja meg a helyét.

Szakértelmére és erkölcsi mércéjére büszke pártja egyik kipróbált, régi harcosán statuált példát ezzel, amelynek soraiban ő - méltán válva ki a hasonszőrűek közül - mindig oly tömény és setét elszántsággal harcolt.

Egyszer a felfázást is kockáztatva, hasmánt a hideg kövön küzdött a diktatúra ellen, benn az elnyomás média-barlangjának kellős közepén, máskor meg már korán reggel csillogó szellemességgel titulálta patkánynak az ország egyik felét, és még ezen kívül is sok-sok vonatkozó nemes tettét jegyezhette fel a krónika.

Neve ily módon kétségtelenül fogalommá lett, e tekintetben talán még a rá leginkább hajazó Kunhalmi Ágnest is megelőzte, csakhogy hiába, mert jött a határozat, hogy neki bizony annyi. Odafönt valakik kérlelhetetlenül kimondták rá, hogy Bangóné politikailag immár nincsen többé. Ezek után merjen még azzal vádaskodni valaki, hogy ebben a pártban mindent szabad!

Dobrev a maga részéről beilleszkedik e szeretet-cunamiba, a családi munkamegosztásban ő most a jó zsaru, a pofonokat viszont a férjeura adja, aki – szeretet ide vagy oda – evvel nem is késlekedett. Előválasztási diadal? Mit számít az? Hát nem a DK a legerősebb? Majd a tavaszi eredmény fényében megmondom, ki lehet itt miniszterelnök, üzente savanyú arccal bár, ámde határozottan.  

Savanyúsága érthető. Nemcsak mert Dobrev elszállt. Főleg azért, hogy őt, a nagy kombinátort még Karácsony is átvágta. Sokadik „elvszerű” kifarolását produkálva, átpasszolta a labdát Márki-Zaynak, amivel őket is meglepte, márpedig Gyurcsányék nagyon nem díjazzák az ilyesmit. Jobban szeretik, ha náluk a labda, s míg Karácsony esetleges győzelmére akadtak forgatókönyveik, erre aligha.