Trump csupán megnyergelte azokat a sokrétű elégedetlenségeket, amelyek  a társadalmat feszítik - de mint tudjuk, sosem a lovas száguld, hanem a ló. Trump azért lehetett (lehet) úgymond "populista", mert az amerikai társadalomnak legalább a fele is az.

S nem véletlenül.

A sok közül vegyünk csak két fontos okot.

Az ott leírtakat a Válasz szerkesztősége roppant fontosnak ítélte, mint írják „Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük.” Az írás a jobboldali magyar politika és a szerzők által konzervativizmusnak nevezett szellemi áramlat viszonyrendszerét boncolgatja, szándékai szerint „Írásunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésre: vajon tényleg csak az intellektuális értelemben vett bátorság hiánya és a politikai ellenfeleknek való megfelelési kényszer az, ami útjában áll a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének?” Alább megvizsgáljuk miképpen és mennyiben sikerül ez nekik.

A cikk számtalan témát érint, az összes megvizsgálása messze meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ezért csak a talán legfontosabb, többször visszatérő témájára reagálnék, ez pedig a konzervativizmus és az elit(ek) aktuális viszonya.

Az egyik, többször visszatérő kifogásuk a jelen, jobboldali kormányzás ellen, hogy az plebejus vonásokat mutat, ez pedig eltér az általuk követendőnek tekintett klasszikus angol konzervativizmus elveitől. Többször is utalnak a konzervatív gondolkodás elitbarát voltára, amely kizárja az együttműködést a plebejus beállítottságú kormánnyal. „...a konzervativizmus inkább hajlamos az »elitizmusra«, mint ennek ellentétére.” – írják. Nem lehet valamely szellemi, társadalomelméleti irányt megítélni a kialakulásának ismerete nélkül, ezért elkerülhetetlen némi történelmi kitekintés.

A szerzők által favorizált klasszikusnak mondható brit konzervativizmus a 18-19. században alakult ki, egy gazdaságilag sikeres, a világ vezető nagyhatalmává váló országban. Ezt a gazdasági sikert aztán a 19. században katonai sikerek is követték (Trafalgar, Waterloo) és a brit birodalom a delelőjére ért. A birodalom dicsőségeiben elvitathatatlan volt az elit döntő szerepe. Évszázados nevelési, képzési tradíciók és szigorú erkölcsök tették az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó, velük kiegyező, meggazdagodott kereskedőket alkalmassá a birodalom növekedésének és virágzásának irányítására. Ilyen körülmények között érthető is, hogy a józan ész tiltakozott az adott társadalmi viszonyok felforgatása ellen, különösen holmi elmeszülemények alapján. Az elitizmus, mint politikai-társadalmi elképzelés, megfelelő elitet tételez fel.

Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.

Alexis de Tocqueville az amerikai tapasztalati alapján írta le, hogy az egyenlőség körülményei közt még nagyobb a tülekedés, tolakodás, mint a hierarchikus társadalmakban: kié a nagyobb jövedelem és hatalom, ki a szebb és jobb, ki kap több figyelmet és elismerést, kivel mennek el a csinos lányok moziba vagy kinek a viccein nevetnek. Ebben a tülekedésben, írta Tocqueville, az emberek egymás legnagyobb akadályai: azért nem juthatnak előre, mert előttük is állnak vagy a versenyben eléjük kerültek.

Ott ahol sem a vagyoni, sem a műveltségi különbségek nem radikálisan nagyok, ott mindenki törekedhet mindenre, mindenki értékelheti magát mindenkinél nagyobbra, érdemesebbnek gondolhatja magát bárkinél, és, ahogyan Hobbes leírta, mindenki igényelheti a többiek elismerését és hódolatát: ha valamikor, a demokráciában fokozattan jelen van a Kalliklész alakjában leírt extrovertált típus, aki csak akkor tudja, hogy létezik, ha uralhatja a környezetét. A legfőbb emberi jog az lett, hogy mindenki olyan környezetben élhessen, amilyenben szeretne.