(Karikatúra az adóoptimalizáló multikról és az adóterheket viselő alkalmazottaikról.)

Közel 40 éve tartó tendencia a világban, hogy a tőkejövedelmek (továbbiakban az egyszerűség kedvéért tulajdonosi jövedelmek) részesedése az összes megtermelt jövedelemből folyamatosan növekszik, míg a munkajövedelmeké ezzel fordítottan arányosan csökken. Ennek számunkra legkézzelfoghatóbb tünete, hogy míg az egy foglalkoztatott által előállított jövedelem Magyarországon megtriplázódott 1970-2010 között, addig az átlag munkavállaló nettó reálbére csupán 28 százalékkal nőtt. Az USA-ban a 80-as évek eleje óta megduplázódott a GDP, míg az átlag jövedelem lényegében nem változott. Világméretű tendenciáról beszélhetünk tehát, ami hazánkban az átlagnál jobban érezteti hatását.

A progresszív adó a XX. században még lehetett igazságos és hatékony. A XXI. századi “fiskális turbókapitalizmus” idején azonban ez már leginkább egy kifutó modell. Kelet-Közép-Európában minden bizonnyal. Amióta ugyanis a gazdagok és a multicégek 1990 után felmondták a szolidaritást a szegényekkel és a jóléti társadalommal, a progresszív adó létjogosultsága igencsak megkérdőjeleződött.

A progresszív adó ugyanis leginkább ott fejti ki áldásos hatását, ahol a társadalom leggazdagabb tagjai is rendszeres havi bérjövedelem formájában vesznek ki pénzt vállalkozásaikból. A neoliberális gazdaságpolitika azonban pont ezen változtatott 1990 után: A tőkejövedelmek adóját csökkentették, miközben a globalizáció számtalan kiskaput nyitott az adóoptimalizáló multicégek és magánszemélyek előtt. Elég csak az egzotikus off-shore adóparadicsomokra, vagy az olyan on-shore telephelyekre gondolni, mint Ciprus, Írország, vagy Luxemburg.