Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból még hosszú évekre előre nem fog egyértelmű diagnózist adni a művelet sikerességét, avagy sikertelenségét tekintve. Maga a tény, hogy így vagy úgy három miniszterelnök pozíciójába került a kilépés, illetve, hogy milyen szoros eredménnyel zárult a hattyúdalt megelőző népszavazás, mind azt borítékolták, hogy a Brexit utáni időszak egészen bizonyosan nem fog nyugalmas időszakot hozni a szigetországiak életébe.

Akkor sem hozott volna, ha nem lett volna Covid és háború. De volt és van. Hogy azok az erők pedig, akik vesztesei vagy kárvallottjai voltak a kilépésnek mikor és milyen lobbierőket megmozgatva fognak kellemetlenkedni, ellehetetleníteni vagy adott esetben selyemzsinórt küldeni a Brexit arcainak és szürke eminenciásainak, az csak idő kérdése volt.

Ha létezik a fent nevezett Brexit-arc, az maga Nigel Farage. Az EP-ből még szellemes és érzelmektől sem mentes, komoly retorikai bravúrokkal tarkított beszédei, euroszkepticizmusa révén ismertté vált 59 éves politikus/műsorvezető most a nyilvánosság elé állt, és nyomós oka volt rá. Kiállt maga miatt, és kiállt azok miatt a politikusok, hivatalnokok és újságírók érdekében, akik köztudottan a Brexitet erőltették. Ugyanis olyasmi történt vele, és korábban másokkal, amivel csakis a nyilvánossághoz lehet fordulni.

(Nigal Farage, kilépéspárti politikus a népszavazásra készített egy plakát előtt.) 

Forrnak az indulatok, nincs idő hosszan fogalmazni. Valójában semmi meglepő nem történt. A globalizáció vesztesei elégedetlenek. Elegük van abból, hogy az elmúlt 40 évben a növekedésből szinte semmit sem profitálnak, viszont a válságkezelés költségét rendre velük fizetteti meg a politikai és gazdasági „establishment”. Amikor a GDP nő, a munkavállalók jövedelme nem követi ezt a növekedést, amikor válság van, a jövedelmek a kárukra átrendeződnek. Hiába sikerült felszámolni a 2008-as pénzügyi válság generálta munkanélküliséget az USA-ban, Angliában és Németországban, minderre kevésbé jól fizető munkahelyek létrehozásával került sor. Nem véletlen, hogy Trump előretörése és a Brexit sikere mögött ugyanazok a társadalmi csoportok állnak. A legfeljebb szakmunkás végzettséggel rendelkezők és a 60 évnél idősebbek körében a Brexit 65:35 arányban nyert. Trumpot is ezek a rétegek támogatják Amerikában.

(Kép forrása: itt.) 

Pedig önmagában nagyon keveset tudhatunk a végkifejletről. Egyelőre annyit tudunk, hogy a britek úgy döntöttek, elhagyják az Európai Uniót. Hogy ezt milyen formában teszik, hogyan fognak megegyezni az Európai Unióval, mikor hagyják el stb., ez még a jövő zenéje. Mindenesetre a status quo valóban felborult, de azt biztosra mondani, hogy összeomlik a brit gazdaság, vagy, hogy most aztán háború lesz, arra utal, hogy némelyek gyorsan elvégezték a delphoi-tanfolyamot.

Demokráciáról beszélve sokszor elfelejtjük, hogy az önmagában nem jelent szabadságot, jogállamiságot, nem jelenti az emberi jogok védelmét. Hajlamosak vagyunk a demokráciát összemosni ezekkel a fogalmakkal, pedig a demokrácia valójában mindössze egy eljárást, egy procedúrát jelöl, azt a módot, ahogyan egy közösség meghozza a döntéseit. A demokrácia tehát nem maga a tartalom, csak a forma.

Az, hogy milyen tartalommal telik meg a demokratikus eljárás, attól függ, hogy kik vesznek részt benne. Ha pedig egy terület, egy ország lakossága etnikai és kulturális értelemben jelentősen átalakul, akkor ugyanaz a demokrácia egészen más eredményekhez, más tartalomhoz vezethet.