A cikk alapját az Ipsos közvélemény-kutató felmérése adta, melyben azt vizsgálták, milyennek gondolják a válaszadók a világ dolgainak alakulását. A cikk ragyogó példája a propaganda működésének, hiszen a válaszolók nyilván nem a „világ” eseményeire reflektáltak – hiszen azokat nem ismerik – hanem a média által a világról közvetített szimulákrumra.

Chesterton írja valahol, hogy az emberek úgy érzik, egyre több a baj a világban, holott ez nem így van, csak a média vált egyre hatékonyabbá. Földrengések, szökőárak, háborúk, éhínségek és más borzasztó dolgok mindig is történtek, csak nem tudtunk róluk. Akkoriban a hírgyártás – mint maga az élet – lassabb, és éppen ezért, talán megfontoltabb volt. Alapvetően más volt a hírfogyasztó közönség összetétele is. Nemzetközi és hazai politikai jellegű híreket egy, a maihoz képest összehasonlíthatatlanul szűkebb, ugyanakkor jóval tájékozottabb közönség olvasta. Valamikor a 20. század közepe után jött csak divatba, hogy olyan embereket is meg akar szólítani a média, akiknek fogalmuk sincs, hogy hol van az adott hely, kik lakják, vagy milyen volt a történelmük. Nekik szinte minden és az ellenkezője is hihető, illetve elhihettető.

A Zöldeken kívül igazából egyik párt sem kormányozna szívesen az egyre népszerűtlenebb Angela Merkellel, így a szocdemek sem. Az SPD ezért leporolta választási programjának szociális részét, abban bízva, hogy az időszerű, és a szavazók többsége körében népszerű intézkedések költségvonzata olyan nagy ár, amit a német dominanciájú EU egyben tartásán fáradozó CDU nem tud megfizetni.

A német szocdemekre igazán rájár a rúd. Négy éve a “Németországért érzett felelősség” miatt mentek bele a nagykoalícióba. Martin Schulz pártelnök a szeptember 24-i választás urnazárása után jelentette be, hogy a "Németországért érzett felelősség” miatt választják az ellenzéki pozíciót. Most újfent a “Németországért érzett felelősség” miatt kellene egy újabb nagykoalíciót kötniük, idestova a harmadikat 2005 óta.

“Ennyien pályáznak egy jobb kiadó lakásra.”