A szovjetek nem bízták a véletlenre: eleinte „erőszakos felderítési kísérletnek” titulálták az akciót, hátha mégsem fog menni. És rajtunk, magyarokon igazán nem múlott: volt, ahol szovjet hullahegyek halmozódtak fel a magyar vonalak előtt; volt, ahol teljes magyar zászlóaljak estek el inkább az állásaikban, semhogy hátráljanak; és akadt olyan eset is, amikor az utolsó töltény ellövése után a -35 fokos hidegben Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és sikeresen kivágta magát a rábízottakkal együtt. Az összeomlás csak a négy-öt napos véres harcok, és az ellenlökések kudarca után követően következett be. Az vesse az első követ a pánikba esett legénységre, vagy a fejüket elvesztő tisztekre, aki harcolt már mínusz harminc-negyven fokban, éjszakázott a csikorgó hidegben a szabad ég alatt, és akit kergettek már a hómezőkön a T-34-es tankok. A magyar helytállás tehát nem szenvedett csorbát, még akkor sem, ha egyes, a németeknek megfelelni akaró főtisztek olyanok írtak, hogy „megutáltam a magyar bakát”. (Az egészséges nemzeti öntudattal rendelkező és józanul gondolkodó magyar tisztek éppen hogy a németeket utálták meg, amikor azok lelökték a magyarokat a sebesültszállító szánokról, vagy amikor nem engedték fedél alá a kimerült honvédeket…) Az összeroppant parancsnok, Jány Gusztáv tábornok a végén kiadta hírhedt parancsát, amelyben megállapította, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. Hát nem, nem vesztette el becsületét. Becsületét elvesztett hadsereg részére nem harcolják ki az utódok egy hatalmas temetői emlékpark építését idegen földön, egy győztes nagyhatalom hivatalos narratívájával szembemenő módon.