Találóan nevezte a Gyurcsány-show porondmestere és névadója a baloldal legnagyobb pártjának vezetője, Gyurcsány Ferenc MZP-t “kapitánynak”. A közvélemény-kutatások alapján a baloldali projekt leginkább a léket kapott Titanicra hasonlít, amelynek első osztályú utasai már rohannak a mentőcsónakok felé. De nézzük őket sorjában!

Dobrev a maga részéről beilleszkedik e szeretet-cunamiba, a családi munkamegosztásban ő most a jó zsaru, a pofonokat viszont a férjeura adja, aki – szeretet ide vagy oda – evvel nem is késlekedett. Előválasztási diadal? Mit számít az? Hát nem a DK a legerősebb? Majd a tavaszi eredmény fényében megmondom, ki lehet itt miniszterelnök, üzente savanyú arccal bár, ámde határozottan.  

Savanyúsága érthető. Nemcsak mert Dobrev elszállt. Főleg azért, hogy őt, a nagy kombinátort még Karácsony is átvágta. Sokadik „elvszerű” kifarolását produkálva, átpasszolta a labdát Márki-Zaynak, amivel őket is meglepte, márpedig Gyurcsányék nagyon nem díjazzák az ilyesmit. Jobban szeretik, ha náluk a labda, s míg Karácsony esetleges győzelmére akadtak forgatókönyveik, erre aligha. 

A politikában a perszonalizáció (régi dialektusban: a személyiség szerepe a történelemben) szakállas probléma, de ezt is muszáj „újraértelmezni”. A kattintás-kultúra, a média-megjelenések gyakorisága manapság minden fajankót a személyiség látszatával ruházhat föl, a kellően kába néző pedig hajlandó rögvest rábólintani erre.

Zsák krumplival akciózol a parlamentben? Ajtón koppansz, lyukas zoknit villantasz a „nép szolgálatában”? Kevered a „j” és az „ly” használatát? Rendszeresen beszélsz színesnek vélt hülyeségeket? Bravó, csak így tovább, szaporodnak a linkek, nő a nézettséged, máris közéleti személyiségnek, politikai Valakinek mondanak. S az is vagy, hiszen nap mint nap téged mutat a tévé, közösségi felületeken látszódsz állandóan…, és ilyen fontos helyeken csak nem mutogatnak már akárkiket – mindezt tömegek gondolhatják így, merthogy média-fogyasztóként erre vannak szocializálva.

Nem muszáj politikusnak lenni, elegendő annak látszani – sokak számára ez ma a látszat törvénye.

Korántsem szokatlan műfaj ez, banális hatalomtechnika inkább, mindig az adott helyzet szüli. Amikor annak idején a jobb sorsra érdemes Spinoza házban a ballib média fölszentelte a „bal” összefogását az antiszemitákkal, tudni lehetett, hogy a kormányzó „fasiszták” (ideértve az „áruló zsidókat” is) olyan erősek, hogy az ellenzékieknek külön-külön esélyük sincs a leváltásukra.  Hol az a béka? – néztek egymásra a nemrég még egymást aprító, érdekelt apróságok a Spinozában. – Ide vele, nosza, nyeljük le mielőbb, de persze kölcsönösen!