A politikában a perszonalizáció (régi dialektusban: a személyiség szerepe a történelemben) szakállas probléma, de ezt is muszáj „újraértelmezni”. A kattintás-kultúra, a média-megjelenések gyakorisága manapság minden fajankót a személyiség látszatával ruházhat föl, a kellően kába néző pedig hajlandó rögvest rábólintani erre.

Zsák krumplival akciózol a parlamentben? Ajtón koppansz, lyukas zoknit villantasz a „nép szolgálatában”? Kevered a „j” és az „ly” használatát? Rendszeresen beszélsz színesnek vélt hülyeségeket? Bravó, csak így tovább, szaporodnak a linkek, nő a nézettséged, máris közéleti személyiségnek, politikai Valakinek mondanak. S az is vagy, hiszen nap mint nap téged mutat a tévé, közösségi felületeken látszódsz állandóan…, és ilyen fontos helyeken csak nem mutogatnak már akárkiket – mindezt tömegek gondolhatják így, merthogy média-fogyasztóként erre vannak szocializálva.

Nem muszáj politikusnak lenni, elegendő annak látszani – sokak számára ez ma a látszat törvénye.

Korántsem szokatlan műfaj ez, banális hatalomtechnika inkább, mindig az adott helyzet szüli. Amikor annak idején a jobb sorsra érdemes Spinoza házban a ballib média fölszentelte a „bal” összefogását az antiszemitákkal, tudni lehetett, hogy a kormányzó „fasiszták” (ideértve az „áruló zsidókat” is) olyan erősek, hogy az ellenzékieknek külön-külön esélyük sincs a leváltásukra.  Hol az a béka? – néztek egymásra a nemrég még egymást aprító, érdekelt apróságok a Spinozában. – Ide vele, nosza, nyeljük le mielőbb, de persze kölcsönösen!

Lejárt szavatosságú, tesze-tosza férfiak erre nem alkalmasak, új „mesterterv” szükségeltetik. Nők kellenek ide a macsó Orbán ellen, nem mindegy persze, milyen nők.

Ajtón koppanó, földön hasaló hölgyek nem jöhetnek szóba, nekik a „nyelvhejességet” illett volna abszolválniuk, mielőtt népboldogításra adták a fejüket. Az MSZP tehát kilőve, de Szél Bernadett se tűnik már nyerőnek, őt egyébként is másra találták ki annak idején.

Most majd a K und K projekt kerül előtérbe, a Klára és „Katka” duett.

Úgy mesélik, Ariszteidész és Themisztoklész politikai ellenfelek voltak Athénben, a perzsa háborúk idején. És nem csak ellenfelek, hanem ellenségek is, hiszen személyesen gyűlölték egymást. Egyszer azonban mégis együtt küldték őket követként egy másik városállamba. Ariszteidész, utazás közben, mikor elérték Athén határát, azt mondta ellenségének, Themisztoklésznak: „Szeretnéd, ha gyűlöletünket hazánk határain letennénk? És aztán, ha úgy ítéled meg, hogy szükséges, amikor visszatérünk, felvesszük és folytatjuk.” Így is cselekedtek. És valóban, miután visszatértek, folytatták is, egészen Kr. e 483-ig, mikor is, Themisztoklész javaslatára, Ariszteidészt cserépszavazással száműzték.

Az EU parlamentbe kiküldött, ellenzéki képviselők, láthatóan, nem így gondolkodnak. Nemhogy a határon hagyták volna a gyűlöletüket, hanem magukkal vitték, mi több, nyíltan ki is mutatták, szinte büszkék voltak rá. A kormánypártiak viselkedtek úgy, mint Ariszteidész, mikor megszavazták Gyurcsányné alelnöki kinevezését.