„Ami a két baloldali párt összeolvadását illeti, tisztességes, a két párt vezetőinek és tagjainak egyenjogúságát biztosító feltételekkel ezt örömmel támogatnám. Szívesen dolgoznék újra együtt azokkal a volt kollégáimmal, barátaimmal, akikkel osztoztunk a korábbi sikerekben. Az utóbbi években is örömmel vettem részt azokban az akciókban, rendezvényeken, amelyeket a két párt szervezetei közösen hirdettek meg. A jelenlegi parlamentben nem látok olyan pártot, amely közelebb állna hozzánk, mint a Demokratikus Koalíció.” 

Világos beszéd.

Amióta Gyurcsány – pontosabban az Apró-klán, melynek ő csak az egyik tagja – immár kívülről zsizseg ott a 2010-ben lejtőre került MSZP körül, a szocik egy része úgy van ezzel, mint Móricka a nemiséggel. Mindenről az jut az eszébe, szívesen engednének is a csábításnak, de nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.

Kovács László tudja.

Egyesülni kell, egyesülni jó, egyesülni hasznos.

Bagatell, hogy a 2010-es indítólökést a szakadék felé döntő mértékben éppenséggel Gyurcsány hat éves kormányzati dilettantizmusa készítette elő, bagatell, hogy 2011-ben úgy szakadt ki a pártból, hogy kilenc kísérő mellett az egcájg egy részét is átcsoportosították, bagatell, hogy azóta egyetlen gondolata se volt, ami ne a saját hatalmi comeback-jére vonatkozna.

Ez persze szíve joga, hiszen politikus.

Ugyanakkor Kovács László is az.

Közben persze szépen dúdol is nekik, esélyt ajánlva, hogy a szocialisták hasznosabb – értsd: élelmesebb - része nála találjon menedékre. Aki nem, az vessen magára, arra földet rá.

Régi folyamat ez, a végét azonban már a kezdet kezdetén lehetett (volna) látni. Csakhogy igen kevesen látták előre, ahogy mondani szokás, egy kézen meg lehet számolni őket. (Dokument jeszty: annak idején magam is sokszor és sokat írtam erről.)

Gyurcsány, mint a későkádári nómenklatúra reprezentatív újtőkés figurája eleve el akarta foglalni s a maga képére kívánta gyúrni a pártot. Végül ez (teljesen) nem sikerült neki, ám volt egy B-terve is. Amikor az MSZP-ből jókora darabot kiharapva, megalapította a Demokratikus Koalíciót, fél szemmel már akkor is a maradékra sandított. Nem sejthette persze, hogy a szocialisták exponenciális sebességgel száguldanak lefelé a lejtőn, a felkészült Mesterházytól, Botkán át ilyen hamar eljutnak szegény Tóth Bertalan „elnöki” pozíciójáig.

Sztálin (akinek kultusza újra fennen ragyog Oroszországban) jól tudta ezt. Lenin üresen maradt székébe éppen ezért ő maga ült bele, lépésről lépésre szorítva ki pozícióikból (és az életből is) műveltebb, ideológiailag képzettebb, de a politika eme egyszerű igazságát többnyire mellőző elvtársait.

Octavianus sem közösködött sokáig Lepidussal és Antoniussal, kifizetődőbbnek látta, ha leszámolván velük, Augustus császárt farag magából.

A francia direktóriumot Bonaparte tábornok az 1799. brumaire 18-án végrehajtott államcsínnyel ténylegesen (ha formálisan nem is) megszüntette, hogy később majd saját kezűleg tegye a koronát Napóleon, azaz saját fejére.

Végül nem igazán életképes a kettős hatalom sem; ennek még a szolidabb, familiáris változata is sok galibát okozhat, lásd erről többek közt a szívünkhöz közeli Árpád-ház történetét.

Nota bene, a hatalomban nincsenek tartós társbérletek.

A mai magyar ellenzék mégis mintha hinne benne.

„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”

Brecht: A rendszabály

Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.

Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.

A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.