A DK kritikusai következetesen Gyurcsány-pártól, mint amolyan politikai családi vállalkozásról beszélnek, bár az oligarcha párt címkéje is illene erre a formációra, mivel a nomenklatúra-burzsoázia krémjéhez tartozó Apró-Dobrev-Gyurcsány érdekkör finoman szólva is a politika közelében szerezte meg azt a bizonyos első milliárd millió forintot és a 2002-2010 között elpocsékolt nyolc év balliberális kormányainak idején ezen érdekkör több tagja is ott volt a kormányzat, az uniós források kiosztása és a magánszféra Bermuda-háromszögében.

Gyurcsány Ferenc 2010 után megalapította saját forradalmi élcsapatát pártját, amely az MSZP használható részeiből és a chartás liberális értelmiség SZDSZ romjai alól kikecmergő részéből alakult meg, akik hamar egymásra találtak. A DK párttörténete egy igazi politikai kommunikációs sikertörténet, amely a 2011-es Nulla százaléktól a Műegyetem rakparton 2013. október 23-án “Összefogást!” követelő keménymagon át a “füstös hátsó szobákban” kötött alkukon át vezetett oda, hogy a 2022-es országgyűlési választásra már a DK elnöke gondozta az Elnökök Signal-csoportot.

Árnyékban maradtak

Az, hogy 13 évvel hivatalból való távozása után még mindig Gyurcsány Ferenc a magyar politikát meghatározó egyik politikus, komoly teljesítmény. Persze kevéssé a politikai karrierjét negyven éve, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) funkcionáriusaként kezdő volt miniszterelnök (pozitív), mint sokkal inkább baloldali és ellenzéki politikustársai (negatív) teljesítménye. Sokan és sokszor elmondták már, hogy az ellenzéki pártok Gyurcsány Ferencet “sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják”. Most, a negyedik kétharmad hajnalán ismét ez a helyzet.

Csehül állnak. 

Gyurcsány Ferenc sikeresen megsemmisítette az összes többi ellenzéki pártot, ehhez pedig ők statisztaként asszisztáltak. A 2018-as választásokon a listán alig több mint 5 százalékot szerző DK viszi a nyerhető körzetek közel felét, a legutóbb együtt 30 százalékot gyűjtő Jobbik, a Momentum, és az LMP pedig eltűnt a térképről. Vitt még persze körzetet az MSZP is, de a 2019-es önkormányzati választások óta azt is tudjuk, hogy melyik frakcióban fognak kikötni ezek a képviselők a jövő évi választás után.

Amikor 1917-ben a mérsékelten szocialista Kerenszkij oktondi módon a háború folytatása mellett döntött, Lenin rögtön észrevette a kínálkozó dupla lehetőséget. Béke-propagandát indított erőteljesen, miközben hajszálpontosan tudta, hogy a folytatás minden egyes pillanata a bolsevikok kezére játszik. A főleg parasztkatonákból álló elcsigázott orosz seregek pokolba kívánták már a háborút, ő pedig jó érzékkel kiadta azokat a jelszavakat – " Béke, földosztás, szovjetek" – amelyekkel mindkét lehetőséget kiaknázhatta. Utóbbiról a muzsikok ugyan nemigen tudták, mi fán terem, de az első kettő telibe talált. Hamarosan jött is '17 októbere: a jövőt ily módon a Kerenszkij és Lenin közötti tálentum-különbség billentette el, mint tudjuk, az utóbbi javára.

Mutatis mutandis, Index-ügyben itt és most szintén két dongó zümmög a levegőben.
Az egyik az ellenzéki pártok közötti csípési sorrend mielőbbi eldöntése, aminek eminens mozzanata, ki milyen felületet birtokol az internetes médiában. Ha az Index eddig inkább a Momentumhoz húzott,  innentől – tessék jól figyelni – a DK-hoz húz majd. Persze a közös gyűlöletplatform meglesz, hogyne lenne, ez lévén ma a liberális minimum, ám léteznek emellett pluszpontok is. Ki gyűlöli a legsárgábban Orbánt, ki mondja rá a legszaftosabbakat, ki lenne erre a  g....-re a legveszélyesebb? Stb.
Szóval szép és nemes küzdelmek egész sora van még hátra addig, amíg el nem dől, ki is az első lúd az ellenzéki brancsban. (Az MSZP régóta a hátsó sorokban gágog már, miközben hatvan pluszos törzsközönsége szíve szerint inkább a hasonszőrű DK-hoz idomulna a juventokrata, ámde mérsékelt politikai okosságú Momentum helyett.)